Van, ami az óriásoknál, az isteneknél, a varázslóknál, a monumentális képeknél, a filmsztároknál, a folyamatosan szóló zenénél, az üvöltő hangeffekteknél is hatalmasabb úr: a néző.
A sorozatban kivételesen két filmet elemzek. Mert mindkettő lényege nem a történet, hanem a rendező, Nolan.
A pikúach nefes (héberül: פיקוח נפש) a judaizmus egyik legalapvetőbb és legfontosabb elve, amely kimondja, hogy az emberi élet megmentése szinte minden más vallási törvényt és tilalmat felülír.
„Nem kell azonnal tucatnyi effektet rátenni egy hangsávra, először próbáljuk meg a legegyszerűbben, hiszen 10-15 éve még alig voltak effektek, pluginek –, el tudtuk vágni, fel tudtuk hangosítani a sávot, esetleg megzengetni és abból kellett kihozni a végleges hangzást.”
A képi montázs kemény vágásokból áll, a hang viszont egyetlen, lényegében meg nem szakított folyamat. A „Fekete hattyú” folytonosságát tehát nem a kép tartja fenn, hanem a hang – ez a képi montázs elviselhetőségének feltétele.
A hagyományos filmhangelméletek szerint a hang hozzáad a képhez. De mi van, ha eltakar? Ha éppen azt takarja el, ami a képen gyenge?