A klasszikus, PPG-hullámszintézis ugyan az egyik alapja a modern szintetizátoroknak, olyan hangszert, amelyben ezt a módszert utánozzák, keveset találunk. Ennek az az oka, hogy csak hibrid szintetizátorként van igazán jó hangja a hullámtábla szintézisnek.

Nagyon trükkös lehetett az az arculattervező, aki a Waldorf Electronics GmbH-nál kitalálta, hogy egy szintetizátort Mikrowave-nek, vagyis mikrohullámúnak hívjanak. Talán abból származott a képzettársítása, hogy a hullámtábla szintézis során az egyes hullámformák parányiak.

Az analóg szintetizátorok oszcillátoraival csak néhány hullámfajtát – szinusz, emelkedő fűrész, csökkenő fűrész, háromszög, négyszög –, illetve fehér- és színes zajokat tudtak előállítani. Ezeket összegezték vagy szűrték, és masszírozták mindenféle effekt-áramkörökkel, de elég gyorsan kimerült a hangzáskészletük.

A 20. század nyolcvanas éveiben gyilkos verseny volt a professzionális szintetizátorok gyártói között. Egymás ötleteinek ellopása ugyan nem volt idegen a számukra, ám egy szabadalmi per kockázata igen nagy volt, ezért inkább ügyesen megkerülték a levédett találmányokat.

Úgy tűnik, hogy az időmérő szerkezetek és a hangszerek testvéri kapcsolata letagadhatatlan. Hiszen az első programozott hangszerek a templomi harangjátékok, a zenélő órák és a zenedobozok voltak. Elektromos órákat gyártott egykor a Hammond, a múlt század hetvenes éveiben pedig megjelentek a muzsikáló – vagy inkább nyekergő – kvarcórák is.

A 2020. januári NAMM-on bemutattak olyan hangszereket is, amelyeknek csak a prototípusa létezik. Vagy még az sem, mert vitrinben voltak. Ilyen a Korg Opsix, amelyről annyi tudható, hogy a DX7 egyik reinkarnációja lesz – ha lesz.