Az R-DAT-tal szemben az állófejes digitális kompakt kazetta nem kínlódott sokáig. Ahogy megszületett, szinte azonnal meg is halt.

Amikor 1987 tavaszán, több éves késés után megjelentek a boltokban – legalábbis Japán üzleteiben – az első R-DAT magnók, a szaksajtó egyértelműen lelkes volt, és nagy jövőt jósoltak az analóg kompakt kazettát és a cartridge-t fölváltó, mágneses szalagos digitális hangrögzítőnek.

Az R-DAT kazettájában levő szalagra úgy kellett fölvinni a kódokat, hogy a lehető legjobban használják ki a szalag területét.

A kódokat adattömörítésre, titkosításra, hibafelismerésre és -javításra, adatátvitelre és adattárolásra használják.

A Sony R-DAT a finommechanikai, az elektronikai és a számítástechnikai tudás összehangolt eredménye volt, amihez igencsak precíz és gondos gyártási technológia társult.

A múlt század utolsó évtizedeiben és nem sokkal az ezredforduló után annyiféle kazettás audiovizuális rendszer volt, hogy szinte lehetetlen eligazodni közöttük.

A videókazetta olyan általánosan elterjedt információhordozó volt, hogy kézenfekvőnek tűnt a fogyasztói elektronikában is felhasználni digitális hangrögzítés céljaira.

A digitális stúdiótechnikai és szórakoztatóelektronikai eszközökkel, rendszerekkel szemben már kezdetben meghatároztak néhány feltételt és alapkövetelményt. Volt viszont egy olyan szempont, ami gyökeresen szakított a korábbi gyakorlattal, s ez a kompatibilitás volt.

A digitális hangrögzítés kezdeteit a múlt század hetvenes éveinek első felétől, a tőkés világot megrázó olajválságtól számítjuk. Sokkal drágábbá váltak az energiahordozók és a nyersanyagok, csökkent az otthoni szórakoztatóelektronikai berendezések és jelhordozók iránti kereslet.

A digitális hangtechnika szárnyalása óta két törekvés figyelhető meg. Az egyik az analóg rendszerek hibáinak kiküszöbölése, a paraméterek javítása, a másik az analóg hangzásvilág felidézése effekt jelleggel.