– Mi, japánok, nem találtunk föl semmit, csak azt, amit az USA-ban és Európában föltaláltak, befejeztük, megcsináltuk jobb minőségben és olcsóbban – mondta a Sony egyik, már nyugdíjas vezetője.

A hagyományos filmszalagra rögzítés utolsó korszakában a digitális mozgókép munkálatok igazi kihívást jelentettek.

Kevés olyan cég van, amelynek többször is megjósolták a halálát, csődbe ment nem is egyszer, de mindent túlélt.

A Ferraniacolor az Agfacolor negatív-pozitív változata volt olasz módra.

Ha a rendszerváltás előtt színes diákat, esetleg amatőr mozgófilmet akartál készíteni, és drágának találtad a Kodakot, majdnem biztosan az ORWO-t választottad.

A Technicolor egyeduralmát sok cég próbálta megtörni az Amerikai Egyesült Államokban. Többségüknek már a nevét (Polacolor, Americolor, Natural Color, Trucolor) is régen elfelejtették.

Amikor a 2. világháború európai lezárásaként a szövetséges csapatok Németországot is elfoglalták, a színes mozgófilmezés területén érdekes jogi helyzet alakult ki.

„Németországnak a színes mozifilmek legnagyszerűbb technológiájával is le kell győznie az ellenséget” – adta ki Goebbels az utasítást és persze a pénzt is az Agfának.

A Gasparcolor olyan volt, mint egy zseniális rockzenész, aki csak klubokban játszott: lenyűgözte a kortársakat, de a világhír helyett elfelejtették.

„Határozottan emlékezned kell arra, hogy minden művészet közül a film a legfontosabb számunkra.”