Annak következtében, hogy a hallórendszerünk csupán a hullámjelenségek alapján észleli a hangjelenségeket, a torzítás igen jelentős. Ez különösen így van az irány- és térérzékelés esetén. Valamiért azonban jobban el tudjuk viselni az iránytorzítási jellemzőket, mint pl. a magas vagy mély hangok hiányát vagy túltengését. Sőt. Gyakorta tudomást sem veszünk arról, hogy mi, honnan szól.

Akit szeretünk vagy amit zsákmányul akarunk ejteni, ahhoz igyekszünk minél közelebb lenni. Akitől vagy amitől félünk, ami vagy aki elől menekülünk, attól szeretnénk minél távolabb kerülni. Furcsa kapcsolatunk van a távolsággal. Szeretnénk minél messzebbre jutni a lehető legrövidebb idő alatt, és ugyancsak szeretnénk, ha mindig a közelünkben, karnyújtásnyira lennének a számunkra fontos dolgok.

A térbeli tájékozódás egyik legfontosabb felfedezése az elmúlt évtizedekben a külső fül fülkagylójának szerepe volt. Kiderült, hogy a fülkagyló barázdáltsága nem csupán esztétikai játék, hanem az odaérkező különböző frekvenciájú és fázishelyzetű hanghullámok találkozása egyes összetevők erősítését, mások gyengítését vagy éppenséggel a kioltását eredményezik. Ahogy azt már a hulláminterferenciánál megszoktuk.

A fülek közötti időkülönbség azt jelenti, hogy a fülekbe jutó hangok egymáshoz képest időben el vannak tolva. Amelyik fülhöz hamarabb ér a jel, a hallásérzet abba az irányba mozdul el.

A hanglokalizáció az a folyamat, amelynek során a környezetből származó hangok forrásának helyét és távolságát állapítjuk meg. Ez a képesség segít a hangforrások megközelítésében (vadászat) vagy elkerülésében (menekülés). A hallás alapján történő lokalizáció szerepe elsősorban az, hogy a hangokat kibocsátó források, tárgyak helyzetét nagyjából beazonosítsa, és a vizuális figyelmet odairányítsa.

Amióta gépi hangvisszaadásról beszélünk, azóta próbálkozunk azzal, hogy a hangélmény kialakulását azzal is segítsük, hogy belehelyezzük a hangforrásokat valamilyen térbe, és az egyes források különböző irányokból legyenek hallhatók.