A veszteséges hangtömörítések nemcsak azért veszteségesek, mert a tömörített filéből nem lehet visszaállítani az eredeti jelet. Sokkal nagyobb veszteség, hogy aki csakis ilyen módon tömörített felvételeket, műsorokat hallgat, ezeken nő föl, annak számára ez lesz a természetes. Nem fogja érezni, hogy valami hiányzik belőlük, ami paraméterekkel nem is mindig írható le. 

Veszteségmentes az a tömörítés, amikor a tömörítvényből az eredeti jel tökéletesen visszaállítható. Eredeti jelnek a digitális technikában a PCM jelet tekintjük. Ezt a jelet digitalizálással állítjuk elő az analóg jelből, az analóg jel sávhatárolása, az abból vett minták, a minták tartása, kvantálása és kódolása segítségével.

A 20. század közepén már kiváló minőségű hangtechnikai berendezéseket és felvételeket tudtak készíteni. Valószínűleg meglepődnél, ha pl. a Mercury cég „Living Presence” sorozatából hallgatnál meg valamit – persze, a lemezhez méltó hangláncon.

A hangosság csatája a digitális korszakban bontakozott ki igazán. A számítógépes hangmunkaállomások végtermék (mastering) bővítményeinek egyik fontos szolgáltatása az alulról kompresszálás, vagyis az, hogy a kis jeleket húzzák föl, így belső dinamika ugyan alig lesz, de minden jó hangosan fog szólni.

Már elég sokat tudsz pszichoakusztikából ahhoz, hogy egyértelműen válaszolj: nem, nem jobb. Legalábbis, nem mindig jobb. Akkor vajon miért törekszik az emberi faj arra, hogy minden egyre hangosabb és még annál is hangosabb legyen? Erre is tudod a választ: azért, mert a nagyobb hangosságú hang messzebbre és így több emberhez is eljut, és mert aki hangosabb, annak nagyobb a hatalma.

A ritmus észlelésével kapcsolatos első vizsgálatok nem a zenei ritmussal, hanem sokkal egyszerűbb, időben ismétlődő események észlelésével foglalkoztak. Attól függően, hogy az események között mennyi idő telik el, azok nagyon különböző élményt váltanak ki.