Van azonban egy olyan következmény is, amit talán lehet arra használni, hogy ha nem is igazi, de legalább egy kicsit a környezeti térhatást szimuláljuk. Ugyanis ezeknek a mikrofonoknak a jelei eleve fázistolással kerülnek a végső keverékbe. Ha tehát a sztereó végeredmény két csatornájához ellen-fázistolókat csatlakoztatunk, és az így kapott újabb két jelet két erősítőn keresztül, hátul felállított hangsugárzókba vezetjük, akkor hátha hátulról fognak szólni a tapsok meg a terem reflexiói. Kétségtelenül vannak olyan sztereó felvételek, amelyekből kijön valami, főként, ha a fázistolás mértékével játszadozunk. De azért ez olyan, mintha egy szürke festékből megpróbálnánk utólag kinyerni a fehéret és a feketét. Biztos, hogy nagy áthallás lesz az első és a hátsó csatornák között.

Lehet még tekerni pöppet a dolgon: késleltethetjük is a jeleket, a két hátsó hangszórót egymáshoz képest ellenfázisban köthetjük be, kicsit meg is zengethetjük a szimulált térjeleket, mostanában digitális kütyükkel buherálják, hogy elkülönítsék a falakról visszaverődő összetevőket a színpadról jövőkről… röviden: van pénz ebben a buliban, de a végeredményben nagyobb a különbség, mint a csiszolt drágakő és a fröccsöntött bizsu között.

Az anyázás után legyen hát szó az analóg hangtechnika csúcskorszakáról! A múlt század hatvanas éveinek végén sikerült átmenetileg kitörni a sztereó ketrecből. Ehhez többek között az elektronikus komolyzene is hozzájárult, mert az ilyen műveket alkotók intenzíven használták a lehető legteljesebb hangteret. Sőt, hangszóró-zenekarok is alakultak.

Már az 1958-as brüsszeli világkiállításra épített Philips pavilonban is 425 hangsugárzóból szólt Edgard Varèse Poème électronique című kompozíciója.

Az otthoni élvezkedésre szánt új technika a kvadrofónia, röviden, a kvadró nevet kapta. A négy hangsugárzó négyzetet alkotott, és ennek közepében ült a hallgató, bár a franciák tetraphone nevű rendszerében a két hátsó hangsugárzó közé rakták be őt.

A kvadrofónia akkor az igazi, amikor a teljes átviteli rendszer négycsatornás. Ezt hívjuk diszkrét, 4-4-4-es kvadrónak. Az un. mátrix kvadróban trükköznek, a négy csatornát fázistolásokkal kettőbe kódolják, majd a végerősítők előtt ismét szétszedik négybe. A 4-2-4-es eljárások eredménye kusza, áthallásos, elfedésekkel teli hangkép lesz. Fúj!

Noha a kvadróban a négyzeten belül nincs hang – a belső tér hangüres, az agyunk ide semmit nem tud leképezni, ellentétben a 3D-s filmmel, ahol a vászonról a nézőtér felé is jön a kép –, a kvadró sokkal többre képes, mint csupán arra, hogy a falakról visszaverődő jelek többé-kevésbé irányhelyes leképzésével ölelje körül a hallgatót. Persze, azt is tudja, de igazándiból ez csak akkor érdekes, ha a terem akusztikája megfelelő – pl. a templomokban –, mert egy erősen csillapított helyiségben hátulról-oldalról inkább csak zavaró zaj érkezik, az olykor föl-fölcsattanó taps nem igazán meggyőző. 

Azok a zeneművek, amelyek valóban használják a távlatokat, irányokat, már sokkal jobban hangzanak kvadróban, mint sztereóban. Hiszen pszichoakusztikából tudod, hogy a hangforrások térbeli elhelyezkedése segíti a felismerést. Az akusztikus szomorúzene barokk korszakában sok olyan mű volt, amelyben kihasználták a teret, hogy aztán néhány száz év múlva pl. Mahler fedezze föl újból „a színpadon kívül is van élet” igazságát. A hallgató térbe helyezése nem feltétlenül azt jelenti, hogy ő lett a világ közepe, hiszen pl. a templomi orgonák sípjai is több helyről szólhatnak, vagyis nem irreális a hangzás.

Az elekroakusztikus szomorúzenében vagy a popzenében más a helyzet. Ott részben az effektekkel, részben azzal játszunk, hogy mozgásokkal, a hangszerek körbeültetésével fokozzuk az élményt. Erre jó példa a Pink Floyd; mondhatnánk, ez a banda hozta divatba a kvadrót, főként színpadi előadásokon, 1967-től. Az élő kvadró keverést segítette az „Azimuth co-ordinator”.

Az alábbi felvétel ugyan nem kvadróban szól, de ha volna un. SQ dekódered, és rákötnéd a gépedre, a szívdobogás vagy a helikopter körülötted repkedne. (Az SQ sajnos, a leggyengébb mátrix eljárás volt). Ha viszont van SACD lejátszására alkalmas cuccod, akkor a 2003-ban kiadott, újrakevert, 5.1-es változatot próbáld megszerezni! Olyan szubbasszusa van, hogy elszáll az agyad. Meg a beled.

A kvadró igazán nagy lehetősége a hangjátékban rejlett. A hangjátékban minden lehet, ami hang: beszéd, sokféle zene, zörejek és csend. Nemcsak egységes hangteret, hanem hangsíkokat is lehetett képezni. Valahogy úgy képzeld ezt el, mint az osztott képernyőt. Elől játszódik sztereóban egy jelenet, hátul egy másik, és ezek olykor az oldalakon találkoznak. A hangtér forgatható, mindenfelé úszkálhatnak az irányok… A hangjátékok felvételei során figyeltünk föl arra, hogy amikor mind a négy hangsugárzó ugyanolyan jelet kap, akkor a hang valahonnan középről, a fejünk fölül szól. Ezt a felső közép irányt arra lehet használni, ha valamilyen megfoghatatlan üzenetet szeretnénk közvetíteni.

Mi, magyarok, igazán büszkék lehetünk arra, hogy Európában – de tán az egész világon – a Magyar Rádióban készültek az első kvadró hangjátékok. Így emlékszik erre a honi kvadrózás zászlóvivője, Ujházy László: 

„A Polovec táncokat vettem fel a 6-os stúdióban. Abban a darabban is jókora apparátus szól. A technikai helyiségben ott ült velem egy francia vendég, Jacques Bois, ugyancsak hangmérnök, akinek nagyon tetszett a munkánk, úgyhogy meghívott bennünket a párizsi Hangfesztiválra. A keleti blokkból mi voltunk az első olyan rádió, amelyet meghívtak. Ezen a világméretű összejövetelen mutattak be a japánok egy négycsatornás kazettás magnót.

Eltűnődtem rajta, hogy ezt mire lehetne használni. Éppen egy sztereó hangjátékot készítettünk a zseniális Varga Gézával. Akkoriban nem volt még sztereó hangjáték-stúdió, úgyhogy a hatosban dolgoztunk. „Mit szólnál hozzá, ha a hátunk mögé is tennénk két hangszórót, és azokra ugyanazt a hangot tennénk, mint a két elsőre?" - kérdezte Géza. Azt feleltem, hogy jó, próbáljuk ki, de akkor ne azt tegyük hátra, amit előre, hanem valami mást. Így kezdtünk el próbálkozni a kvadrofóniával. Elkészítettük a Peer Gynt sztereó felvételét, amelynek több jelenetét kvadrofon technikával is felvettük. Elvittük a párizsi fesztiválra, ahol megállapították, hogy mi vagyunk az elsők a kvadrofon hangjátékfelvétellel.”

Ha már szóba került, a Rádió egyik kísérletezni szerető rendezője Varga Géza volt, aki karmesterszerűen „vezényelte” a színészeket.

Tanítómesterem és példaképem, Ujházy László pedig sok-sok cikket írt a kvadró hangtechnikáról is, és egy roppant izgalmas – amúgy néha még az antikváriumokban beszerezhető, 1975-ben megjelent –könyvet Mesterházi Márton dramaturggal közösen „A térhatású rádiózás” címmel.

A kvadró minimálmikrofonozás lényegében hasonló a sztereóéhoz, csak mindenből kétszer annyi van. A kompatibilitási követelmények megduplázódnak, mert a kvadró felvételt sztereóban és monóban is úgy kéne tudni lejátszani, mintha a felvétel eredetileg is sztereóban vagy monóban készült volna.

A kiterjesztett AB mikrofonozás esetén a négy, többnyire vese, de olykor gömb mikrofon egymástól 30 cm - 4 m távolságra van. A 3-4 m-es távolság azért érdekes, mert a hangsugárzók távolsága is ennyi, tehát a hangsugárzók ugyanazt a teret képezik le, amit a mikrofonok érzékelnek. Koncertfelvételek során gyakori, hogy az első két mikrofon a közvetlen térben van, a hátsó kettő a zengő térben. Szélsőséges esetekben – pl. amikor egy stadion közönségzaját akarjuk mikrofonozni – a távolságok ennél sokkal nagyobbak is lehetnek.

A kiterjeszett AB kvadró az időbeli különbségeken alapul, tehát fázis kvadró. A térleképezés 360°-os. A hangkép csúcspontjai (a valódi hangforrások, vagyis a hangsugárzók) határozottak. A hangkép kifelé tágul, elmosódik. Az oldal lokalizáció gyenge, az irány ugrálhat, a hátsó térfél leszakadhat, a közép irányok kilyukadhatnak. A sztereó kompatibilitás közepes, a monokompatibilitás gyönge.

A közepek kilyukadásának hatását fokozhatja, hogy ha körbebalettozzuk a négy mikrofont, akkor az eredmény lényegesen eltér a valódi mozgástól a kvadró térben.

Egy kis területen elhelyezhető mikrofonok száma véges, ezért csak egy-egy közép mikrofont szoktunk alkalmazni a bal első és a jobb első, a jobb első és a jobb hátsó, a jobb hátsó és a bal hátsó, valamint a bal hátsó és a bal első mikrofonok között. Ezeket bekeverjük a megfelelő csatornapárokba. Ettől a módszertől az iránylokalizáció oldalt is javulhat.

Alapvetően más a logikája a sztereóból kiterjesztett AB kvadrónak. Ilyenkor készítünk egy jó sztereó mikrofonozást bármilyen eljárással: ebből lesz az első két csatorna. A hátsó kettő pedig a zengő térben elhelyezett térmikrofonok jeléből képződik. Ez is fázis jellegű kvadró, a teret 360°-ban képezi le. A sztereó képtől függ az első térfélbeli lokalizáció. Jó a térérzet, az oldal irányok lokalizációja viszont gyenge, s a hátsó térfél leszakadhat. A sztereó kompatibilitás jó, a monokompatibilitás változó.

A kvadró mikrofonozás is lehet közös tengelyű, centrális. Olyan, mint sztereóban az XY, vagyis a vese mikrofonok egymással 90⁰-os szöget zárnak be. A centrális elrendezés intenzitás kvadró. A teret 360°-ban képezi le, de a kis nyílásszögek miatt az egyébként gyönyörű tér gyakran szűknek tűnik. Az elöl és hátul közép jó, a szélek elmosódnak. Elvileg tökéletes a sztereó és monokompabilitás, gyakorlatilag változó sztereó és rossz monokompabilitás jellemzi. A túl közeli mozgások repkednek.

Kis példányszámban ugyan, de a hetvenes években egybeépített kvadró mikrofonnégyest is gyártottak. A Neumann QM69 nagymembrános kondenzátor mikrofon az egyik kedvenc mikrofonom volt, noha mai szemmel nézve átlagosak voltak a paraméterei. Mint később megtudtam, 4 000 akkori dollárba került.

Tegyük föl, hogy az a feladat, hogy egy szereplő hangját nagyon gyorsan körbe kell kergetnünk a négy hangsugárzó által bezárt tér kerületén! Olyan gyorsan, amilyen gyorsan ember futni nem tud. Ez megoldható egyszerűen úgy is, hogy egy monó mikrofonnal vesszük a szereplő hangját, és a négy csatorna erősítési viszonyait szabályozzuk. Léteznek erre kvadró iránykeverők, panoráma szabályzók is. Azonban ha ismét visszaemlékszel a pszichoakusztikára, akkor tudod, hogy ahogy közeledik egy hangforrás felénk, magasabb lesz a hangja, ahogy meg távolodik, akkor mélyebb. Ezt hívjuk doppler hatásnak. 

Ha a kvadró mikrofont a kábelénél megcsavarjuk párszor, és elengedjük a szerkezetet, a mikrofonnégyes pörögni fog a szereplő előtt. Amikor az egyik mikrofon közelít felé, a másik távolodik, tehát a doppler hatás hallatszani fog. A csavart kvadró mikrofonozás is Ujházy László találmánya.

Hoppá, forgás! Tegyük föl, hogy két, különböző akusztikájú jelenet között kell váltani a hangjátékban! Ennek legegyszerűbb módja, hogy az egyik jelenetet a végénél elvágjuk, a másikat pedig hozzátoldjuk, szakkifejezéssel, kötjük. Ennél sokkal szebb megoldás, de roppant macerás, ha a két jelenetet valóban egymás után, folyamatosan vesszük föl. Mondjuk, az egyik jelenet az utcán, a másik egy templomban játszódik. Először csak az utcai, zajos akusztika szól egy kiterjesztett AB kvadró mikrofonnégyes segítésével. Majd az utcáról elindulunk befelé a templomba. Az átmenet során elölről már a templom akusztikáját halljuk, amikor pedig a templom közepébe értünk, már mindenütt a templom zengése vesz körül minket. Hátborzongatóan szép. 

Más esetben azt is meg lehet csinálni, hogy külön készítünk két felvételt, és az egyiket lassan lekeverjük, a másikat pedig föl. Ez a megoldás nem mindig elegáns, és – mivel az analóg korszakban vagyunk – három kvadró magnó kell hozzá.

A negyedik változat – és persze, akad még néhány –, az, amikor az egyik teret forgatjuk a másikba, ahogy ezt a színházi forgószínpad teszi. Ehhez is három magnó kell. Az elsőn van az egyik jelenet, a másodikon a másik, a harmadikra vesszük föl a végeredményt. A jelenetváltás indításakor a bal első csatornából kezdjük kihúzni az egyik jelenetet és betolni a másikat. Ahogy a bal elsőben erősödik a másik jelenet, egyre inkább gyengül a jobb első csatornában is az egyik, és erősödik a másik. Ezen erősödés közben a jobb hátsó csatornából is kezd eltűnni az egyik és erősödni a másik, és a végzet nem kerüli el a jobb hátsó csatornát sem. Vagyis a jelenetváltás során mind a négy csatornában folyamatosan változik a két magnó összes jele, ami azt jelenti, hogy a hangmérnök 8 ujja igencsak impozánsan mozog. Ráadásul gyorsan, mert nincs száz év a jelenetváltásra, hanem csak pár tized másodperc. Nagyon nehéz ezt jól megcsinálni, úgy, hogy a ki-beforgás egyenletes legyen. Ráadásul, nincs is mindig három kvadró magnónk. Ezt a feladatot tehát másképp kéne megoldani, s e megoldást találta ki – igen, ezt is Ujházi László.

Az eljárást hosszú vágásnak hívjuk. A kvadró célra használt hangszalag majdnem olyan széles, mint a mozifilm.

Az egyik jelenetet tartalmazó szalagot igen lapos szögben, úgy 15 cm hosszúságban is, elvágjuk. Ez 38 cm/s szalagsebesség esetén kb. fél másodpercnyi időt jelent. A másik jelenet szalagját az ellenkező oldalról indítva, pontosan ugyanilyen szögben vágjuk el. A két szalagot aztán gondosan egymáshoz ragasztjuk. Lejátszáskor az egyik tér automatikusan fordul át a másik térbe.

Természetesen nemcsak egyetlen ember készített kiváló kvadró felvételeket, hanem egy egész csapatnyi, főként műszaki beosztású dolgozó harcolt remekművekkel a „Minek ez a baromság?” szokásos maradiságával szemben. Pl. Gajdos Ferenc, Borlai Kinga, Kosárszky Péter, Kiss László, Papp Tibor, Balogh Attila, László Zoltán, Mosó Endre, Schottlauer Péter, Zsuppán István – vagy a riporterek közül Gácsi Sándor, Dr. Eke Károly… Bevallom neked, hogy a kvadró az én legnagyobb hangtechnikai szerelmem.

A diplomatervemet és az első cikksorozatomat is kvadróból írtam, s 1978-ban azért mentem a Magyar Rádióba dolgozni, hogy kvadró hangjátékokat készíthessek.

Úgy alakult, hogy az utolsó kvadró hangjáték egyik – javarészt a külső helyszíni felvételeket készítő – hangmérnöke lehettem, 1988-89-ben. A másik két műszaki munkatárs Kishonti István hangmérnök és Kádár József hangtechnikus volt.

Zambelisz Szpirosz barátom „Kirepülés – A kamaszkor játékai” című zenés kompozíciója a szerző verseire, visszaemlékezéseire épült.

Nem tudtuk, de valahol az elménk mélyén sejtettük, hogy kvadróban ez lesz a végszó, ezért mindent meg akartunk valósítani, amire a kvadró képes. Az volt az elképzelésünk, hogy ezt a bensőséges, nagyon fojtogató kompozíciót alapvetően egy rendkívül szűk, szinte szorongató térbe tesszük. Mintha egy kicsi szobában ülnél, ami rád akar nehezülni. Minden zörejt (puskalövés, vonat, lépések a kavicson, stb.) mi magunk vettünk föl, mindenféle trükk nélkül, igazi helyszíneken. A hangszín- és szintszabályozáson kívül semmilyen effektet, elektronikus hangrongálást nem használtunk. A zenei felvételeket stúdióban készítettük. A muzsikusokat ültettük a QM69 mikrofon köré úgy, hogy a hangszer-ének arányok megfelelőek legyenek. Mivel több hangszeren játszottak az előadók, mint ahányan voltak, minden nótát két lépésben rögzítettünk. E két felvételt játszottuk egymásra. Ez a módszer a zenészektől nagy figyelmet igényelt, hiszen bárki hibázott, az adott lépést meg kellett ismételnie az egész bandának. Több hónapig tartó munka volt ez, de sosem éreztük, hogy elfáradtunk volna vagy szenvednénk. Alkotni jó, szabadon alkotni még jobb. Ma már elképzelhetetlenül szabadon kísérletezhettünk: sem a rendező, Markovits Ferenc, sem a zenei rendező, Bárány Gusztáv nem nagyon szólt bele a dolgunkba: hagyták, hogy a megszállottak kitombolják magukat.

Nagyon sokan és önzetlenül segítettek nekünk. Például az egyik jelenetsorban vonat érkezik a vasútállomásra, a vonatban csevegő gyerekek ülnek, mi is felszállunk a vonatra, és utazunk velük egy kicsit. Ez egy igen összetett rész volt, nem is sikerült elsőre. Sebaj, az óbudai állomás főnöke többször is visszaterelte a – menetrendszerűen közlekedő – vonatot, hogy az újból és újból befusson az állomásra, és ismételhessünk kedvünk szerint. Egy másik napon a csillebérci úttörőtábor lakóiból alakult spontán szavalókórust nyúzhattuk órákon át – közben ebédszünet –, hogy úgy mondják el a kétmondatos szerepüket, ahogy hallani szeretnénk. Mert nem volt alku, mindennek a rendelkezésünkre álló technikát maximálisan kihasználva, a lehető legtökéletesebbnek kellett lennie

Mellesleg teszteltük a Mechanikai Laboratórium kísérleti, soksávos magnóját is; a képen láthatónál kevesebb csatornásat.

A kvadró hangjátékot 1989. június 17-én, „A hangzáskultúra napja” részeként mutattuk be. A Magyar Rádió már sugárzott kísérleti kvadró adást 1975-ben 4-3-4 mátrix, 1978-ban pedig 4-4-4 diszkrét rendszerben egyetlen adóberendezéssel, ez azonban a nagyközönség számára vevőkészülék hiányában nem volt hallgatható. Ezért döntöttünk úgy, hogy az első két csatornát a Bartók Rádió, a hátsó kettőt a Petőfi Rádió sugározza, URH-n. Ezen a napon egyébként kvadró koncertet is közvetítettünk a csillaghegyi Boldog Özséb templomból.

A műsornap a Magyar Rádió elnökének nívódíjában részesült, a Kirepülés című hangjátékot pedig a hangjátékkritikusok technikai különdíjjal tüntették ki a kvadrofon megvalósításért.

S most legszívesebben azt írnám, hogy dőlj háta, és hallgassad meg a darabot. Még ha lehetne is kvadrót raknom a netre, akkor sem volna rá lehetőségem, mert 2009-ben „elveszett” a felvétel, annak a rombolásnak következtében, ami akkor már javában zajlott. A sztereó ugyan megvan, de nyilvánosságra hozatala szerzői jogokba ütközik, vagy annyi pénzt kéne fizetni, amennyim nincs. Kárpótlásul csak neked: