Érzékelésen az érzékszerveinkben található receptorokkal (esetünkben a belső fül szőrsejtecskéivel) történő ingerek felvételét és elektromos impulzus-sűrűség modulált jellé (PDM) alakítását, majd ezen jelsorozatnak az idegpályákon az agyba továbbítását értjük.

Az érzékelés folyamatai és helyei még viszonylag mérhetők, kimutathatók. A képen pl. az agy MRI-animációja látható.

Az észlelés – a percepció – magasabb idegrendszeri folyamatokat feltételez, ugyanis e megismerési folyamaton az ingerület tudatosítását és a tudatmorzsák összegzését értjük. A hallórendszer sokkal nehezebb helyzetben van, mint a látás. Ugyanis a két szemünk egy-egy retináján megjelenik a látható valóság kétdimenziós képe, és a két darab kétdimenziós képből kell összerakni a térhatású képet, a hangforrásnak viszont csak a rezgési jellemzőit (amplitúdók, frekvenciák és ezek egymáshoz képesti fázisa) továbbítja a két fülből impulzus sorozatként a hallópálya az agyba.

Az érzékelés során a fizikai jelek az agy számára feldolgozható jellé alakulnak át, s ezekhez az érzékleti mintákhoz rendeljük hozzá a környezet ingereit, eseményeit.

Az emberek nemcsak gondolkodásukat, személyiségüket, viselkedésüket tekintve különböznek egymástól, hanem abban is, hogy hogyan észlelik a körülöttük lévő világot. Az észlelés a megismerés alapjaként befolyásolja gondolkodásunkat, viselkedésünket, személyiségünk alakulását.

A környezetünket nem pontosan úgy észleljük, mint amilyen az a fizikai és az ehhez rendelt biológiai érzékelés valóságában. Ez azt jelenti, hogy az észlelés során a környezethez való alkalmazkodást a leglényegesebb, legfontosabb ingerek, események csaknem teljesen valósághű feldolgozása jellemzi, bár ez alól vannak kivételek – emlékezz vissza a Shepard-jelenségre, amikor úgy halljuk, mintha folyamatosan mélyülne vagy magasodna a hang. De ha ez nem jutna eszedbe, mutatok egy sokkal izgalmasabbat:

A valóságtól eltérő észlelések a különböző okokra visszavezethető feldolgozási torzítások. Ennek ellenére mindkét feldolgozási mód – a valósághű és a torzított is – jól szolgálja az alkalmazkodást.

Az észlelés jelensége a filozófusokat is foglalkoztatta. Hiszen a világ megismerhetősége, a lét és a tudat viszonya a filozófia egyik alapkérdése. A pszichológia – mint minden tudomány – abból indul ki, hogy a világ megismerhető.

A modern észleléselméleteket két alapvető kérdés foglalkoztatja:

      1. Milyen feldolgozási törvényszerűségek jellemzik az észlelést?

      2. Milyen folyamatok segítik az észlelőrendszert abban, hogy az észlelő személy a környezetéhez alkalmazkodni tudjon, annak jelzéseire megfelelően reagáljon, azaz a lényeget pontosan tükröző akciókat hajtson végre?

Az észlelés több szintet (fiziológiai, megismerő-tanuló, személyek közötti, szociokulturális) érintő komplex folyamat.

Az észlelés egyik lényegi funkciója a felismerés. A felismerés olyasmit jelent, mint az ismételt tudás, azaz az érzékelési minta és a környezet megfeleltetése, az azonosságra adott, következetesen egyforma reakció, például a cselekvés. A felismerést az észlelés elemi folyamatai alapozzák meg.
Vajon felismersz-e minden hangot ebben a klipben? És minden hangszert? Hallgassad csak végig!

Nyilvánvalóan nem ismerhetsz föl minden hangot. Mert vannak olyan észlelési törvényszerűségek, amelyek tiltják, hogy a végtelen világ minden egyes jelenségét, sőt, még véges számút is föl tudj ismerni, ráadásul rövid idő alatt. Az, hogy minden hangszert felismertél-e, egyrészt a felvétel minőségétől függ, másrészt – és most ez a lényeges – attól, hogy a memóriádban van-e minden egyes hangszerről érzékelési minta (vagyis hallottál-e már ilyen hangszereket és tudod-e, melyikre mi a jellemző), s ha van, elő tudtad-e a meglévő mintákat hívni a memóriádból.

Hogy a minta hiányából milyen félreértések származhatnak, idebiggyesztettem egy szösszenetet Karinthy Frigyestől.

A HEGEDŰ

A karaván elment, a hegedű ottmaradt. Tanácstalanul állták körül a bennszülöttek. Mégis, mi a csoda lehet?

– Hogy micsoda? – mondta fölényesen Tani-Tani, a maori főnök. – Hát nem látjátok? Kulacs! Vízzel töltik meg a fehérek, a hátukra akasztják, úgy viszik. Azért üres belül. Ezennel lefoglalom magamnak.

Hát nem valami alkalmas kulacs volt. Oldalt volt rajta két nyílás, nem fölül, azon kellett betölteni a kecsketejet, és mindig vízszintesen kellett tartani, különben kicsurgott ugyanazon a két nyíláson.

Tani-Tani meg is unta egy idő múlva, kétségek is merültek fel lelkében, vajon jól ítélte-e meg a furcsa tárgy rendeltetését. De restellte bevallani a törzs előtt. Titokban odaadta inkább szol¬gá¬jának, Roda-Rodának, aki elmés ember hírében állott. Ez kavicsokat tartott benne, amiket összelopkodott – de neki is hamar meggyűlt a baja vele –, nem tudta előszedegetni belőle, mikor szüksége volt rájuk. Takarékperselynek megfelelt volna, de nem merte összetörni a főnök ajándékát.

Később dísznek akasztották ki, a törzsház gerendájára. Ebben a minőségben sokáig jó szolgálatokat tett, a szomszéd törzsek totemet láttak benne, és tisztelték. Eleinte a törzs nemzeti politikájának hívei és agitátorai próbálták kihasználni azt a szuggesztív erőt, amit jelentett: nemzedékeken át hozzászoktatták az ifjúságot, hogy a Maori Nemzeti Korona jelképét lássák benne, amivel harcra és összetartásra lehet buzdítani. A “maori kulacs”, “Tani-Tani kulacsa” körül valóságos legendák, valóságos mondavilág keletkezett, mely származását visszatolta képzeletben egészen az ősidőkig, ismeretlen erők művének igyekezett beállítani a “kulacs”-ot. Egyes költők szerint az égből hullott alá, tüzes meteor formájában, mások tudni vélték, hogy a földből nőtt ki, s egy pásztorlegény találta meg.

A maorireneszánsz évtizedeiben, a művészetek fellendülésének korában új szempontok keletkeztek, halványan, tapogatózva. Iparművészek, képfaragók, akik ebben az időben mester-ségük szabályainak és törvényeinek tökéletes megismeréséig jutottak, kezdték rebesgetni, amit később nyíltan is kimutattak, kétséget kizáró módon, hogy a “kulacs” nem lehet maori eredetű – vonalaiban, stílusában határozottan idegen formaelemek vannak, nem hasonlítható a maori kultúra és művészet egyetlen termékéhez sem. A hegedű e kor vége felé ki is került a Törzsház Szentélyéből, ahol eddig őrizték a főpapok, és egyelőre a főnök palotájába került.

 Innen jutott a száz évig tartó nagy háború s a maori királyság bukása után a múzeumba. Bizony a múzeumba, mert beköszöntött a Megismerés nagy százada, a maori enciklopédisták kora, mely a fogalmak elemzésének hatalmas művét befejezve, kigyújtotta a mindent lebíró emberi akarat és Megismerés fáklyáját: a Tudományt. E nagy században, mely a természettudományok, a technika szédítő fejlődésével, bőrből készült nadrágjaival, valódi csontból készült fülönfüggőivel, önműködő akasztófáival, emberlábra berendezett hordszékeivel, távolba kiabáló tölcséreivel és faragott csatabárdjaival legyőzte a természetet, s bevilágított annak titkaiba, éreztette felszabadító hatását a politikában is: beköszöntött a liberalizmus és a szabad kutatás nagyszerű epokája.

Ebben a korban jött rá Elem-Elem, a nagy tudós, hogy a “kulacs”, a hegedű, tulajdonképpen hangszer. Szkeptikusok azt vitatták ugyan, hogy nem magától jött rá, hanem valami fehér ember árulta el a titkot, a papájának – de ez már nem volt lényeges: a Felfedezés megtörtént, s az új Hangszert ki kellett próbálni.

Maga Elem-Elem szólaltatta meg. Óriási közönség előtt két kaviccsal döngette a hegedű hátát s a “Nyekapi-ka minga” nemzeti indulót verte ki rajta.

Mérsékelt sikerrel. A zenészek kijelentették, hogy a kecskebőrrel borított dob sokkal szebb hangot ad, mint ez.

S a hegedű kiment a divatból.

A felismerés korai szakaszában az érzékelési mintát meg kell feleltetni az észlelt környezetnek, az észlelőrendszernek pedig el kell különítenie a tárgyakat, eseményeket azok „hátterétől”. Amikor valakivel egy nyüzsgő társaságban beszélgetünk, az illető hangját el kell tudnunk különíteni az olyan háttérhangoktól, mint a többiek beszéde, zene, utcai zajok.

Az elkülönüléshez egyrészt az kell, hogy beszélgetőpartnerünk hangjának összetevőit azonosítsuk, tehát valamiféle jellegzetesség-elemzést végezzünk. Másrészt, hogy az így azonosított sajátosságokat az észlelés szempontjából (perceptuálisan) csoportosítsuk, és így azok egyetlen „észlelési tárggyá összeállva” elkülönüljenek a háttérzajoktól. Ezek hiányában észlelési hibák keletkeznek.

Az észlelést olyan agybéli feldolgozási teljesítménynek tekintjük, amelynek eredménye megfelel az észleléssel közvetített környezetnek, szolgálva ezzel a környezethez való alkalmazkodást. Az észlelést természetes módon olyan folyamatnak is tekinthetjük, amelynek mindig tudatában vagyunk.

Aha. És akkor mi van a nem tudatosult észleléssel?

A modern pszichológia egyik változata a tudatnak négy formáját, szintjét különbözteti meg.

A hozzáférési tudat arra vonatkozik, hogy a korábbi mintákat (pl. kedvesünk hangjának jellemzőit) előhívhatjuk, ezekkel műveleteket végezhetünk, mindez pedig befolyásolja kommunikációnkat, problémamegoldásunkat és viselkedésünket. Ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az információfeldolgozásnak tudatában is vagyunk.

Azt a szubjektív tudatosságot, a „tudatos tudatot” amely azzal jellemezhető, hogy tudomásunk van elménk aktuális működéséről, fenomenális tudatnak nevezzük. Lényege, hogy amit tudatosnak vélünk, azt átérezzük, átéljük, megtapasztaljuk.

Az ellenőrző/monitorozó vagy reflektív tudat arra a tudásra utal, amely a saját megismerő folyamatainkra vonatkozik. Vagyis tudatában vagyunk annak, ami bennünk történik.

Az éntudat az önmagunkról való általános tudás megnevezésére szolgál.

A küszöb alatti észlelés onnan kapta a nevét, hogy a cselekvést meghatározó észlelési teljesítmény olyan jelenségekre, „tárgyakra” jön létre, amelyek olyan alacsony intenzitással vagy olyan rövid ideig jelennek meg, hogy az észlelőnek nincs tudomása róluk.

A perceptuális elhárítás fogalma arra az észlelési eltérésre, „hibára” utal, amely érzelmileg telített, negatív eseménnyel, jelentéssel társuló ingerek esetében figyelhető meg, és abban ragadható meg, hogy ezeket a terhelt környezeti ingereket nehezen, kevésbé vagy egyáltalán nem észleljük, hétköznapi kifejezéssel „nem vesszük észre”. Ilyen pl. a már említett zajszűrés, vagy az, hogy aki számodra nem rokonszenves, arra nem figyelsz.

Az észlelés általában valamilyen cselekvést von maga után. Ha pl. azt szeretnénk, hogy egy gyenge hang hallható legyen, a fülünket gyakran a hangforrás irányába kell fordítanunk, majd a külső hallójárat erősítésének növelése érdekében tölcsérfélét csinálunk a kezünkből.