Soha korábban nem látott, és az első ún. olajválságig, 1973-ig tartó gazdasági fellendülés kezdődött; a háborúban győztes hatalmak alapelve az antifasizmus volt. Ezen elv alapján jött létre az Egyesült Nemzetek Szervezete. A béke, az újjáépítés és az egyre nagyobb jólét azzal járt, hogy a technikai fejlődés felgyorsult, illetve, a technikai fejlődés hozzájárult a jóléthez. Egyre több, a háború előtt és alatt haditechnikai célokat szolgáló eljárás és eszköz vonult be a polgári hétköznapok világába, hiszen lett rá fizetőképes kereslet, például amiatt is, hogy a nők munkába álltak, tehát nőtt a családok jövedelme.

A nők tömeges bevonása a termelésbe nem jelentett ugyanolyan gyors emancipációt, hiszen például Svájcban a nőknek 1985-ig írásbeli engedélyt kellett kérniük a férjüktől, ha munkába akartak állni vagy bankszámlát akartak nyitni, és még most is világszerte kevesebb pénzért végeznek a nők ugyanolyan munkát, mint a férfiak. Ám a nők bevonása a termelésbe azt jelentette, hogy kevesebb idejük lett az ún. harmadik műszak, vagyis a mosás-főzés-takarítás feladatainak ellátására, valamint a gyermekek nevelésére, ezért a férfiak feltalálták az elektromos háztartási gépeket, s egyre több otthon része lett a mosó- mosogató- és szárítógép, a hűtő- és fagyasztószekrény, a mikrohullámú sütő, a takarítógép és társai.

A társadalom azonban továbbra is férfiközpontú maradt. Jellemző, hogy az első eldobható pelenkákat 50 évvel később kezdték árusítani, mint az első eldobható borotvát. 

A legfejlettebb kapitalista és az egykori szocialistának nevezett országokban csökkent a munkaidő, az ezáltal megnövekedett szabadidő hasznos vagy kevésbé hasznos eltöltéséhez a szórakoztató elektronika olcsóbbá és praktikusabbá válása nagymértékben hozzájárult. A 78-as percenkénti fordulatszámú gramofonlemez egyrészt túl nagynak bizonyult, sok helyet foglalt el, másrészt a nagy méretű korongra is csak pár percnyi muzsika fért rá. A fejlesztések célja kettős volt: csökkenteni a méretet és növelni a játékidőt úgy, hogy a hangminőség is javuljon. Volt egy harmadik cél is, az, hogy a régi berendezéseket lehessen használni az új technológiához. Ez utóbbi csak részlegesen sikerült, miként a másik kettő sem maradéktalanul. Ugyanis vagy a műsoridő lett hosszabb azonos lemezméret mellett, vagy a méret csökkent, de a műsoridő ugyanúgy néhány perc maradt. Ha csupán a végeredményt nézzük, akkor a modern analóg hanglemez érthetetlen szerencsétlenkedés, ugyanakkor csoda, hogy két, részben eltérő analóg hanglemez rendszer évtizedek óta életképes tudott maradni. Lehetne keseregni, hogy mily ostobák voltak elődeink, de ettől még történt, ami történt – nézzük hát meg, mi történt, feltéve, hogy tényleg az történt, s nemcsak a technikatörténet gólyameséinek egyikéről van szó. A pucér igazság feltárása azonban nem mindig könnyű.

Az első, ún. hosszanjátszó lemezek Edison gyárából kerültek ki. A lemezek ugyanúgy mélyírással készültek (lásd a sorozat 369. részét), mint a „rendes” Edison Diamond Disk”-ek, de a barázda jóval keskenyebb volt, kevesebb, mint a fele a későbbi mikrobrázdásokénak. Az Edison-féle korongra mm-ként 17,71 barázdamenetet véstek, a későbbi mikrobarázdásra 7,87-et. Ez a lemez mérnöki remekmű volt. A 30 cm átmérőjű, 80 rpm-es korongokra oldalanként legfeljebb 24 percnyi muzsikát tudtak rögzíteni. Az első felvételek 1926-ban jelentek meg.

A hosszanjátszó lemezekhez újfajta, elliptikus (!) tű és mechanikáját tekintve is másfajta lemezjátszó kellett. A speciális gramofonhoz gyártott, elegáns, trafalgari barna mahagóniból (Te tudod, hogy az milyen?) készített bútordarabok 150-300 dollárba kerültek, de árusítottak adaptereket is régebbi gramofonokhoz.

Az Edison-reklámok azzal büszkélkedtek, hogy az új lemezek egy teljes vacsoraparti közönségét szórakoztathatják „a levestől a dióig”, ami arra utalt, hogy egyetlen lemez is eltarthat az előételtől a desszertig. A zene percenkénti költségével számolva az új Edison lemez a felére csökkentette ezt a költséget, tehát megérte volna. Az Edison reklámszöveg írók természetesen kritikátlanul dicsérték az új formátumot, és hosszú, megszakítás nélküli műsorokat ígértek a világ legjobb zenéjéből, olyan tiszta és torzításmentes módon, ahogyan még soha. A valóság nem ez volt. A hosszú szimfóniák, operák vagy legalább a musicalek helyett a korongok tartalma nagyrészt meglévő akusztikus felvételek másolataiból állt, lényegében háttérzenék voltak, még csak nem is divatos slágerek. A hangerejük lényegesen kisebb volt a szokásos Edison-lemezekhez képest, és a hangszín elvékonyodott. A lemezek törékenyek voltak, és a lemezre leeresztett tű a jóval nagyobb tűerő miatt a bevezető barázdamenetektől eltérő helyeken könnyen megsérthette a barázdát, amely finomabb volt, mint egy emberi hajszál. Az apró karcolások ismétlést okozhattak, a nedvesség vagy más helytelen kezelés pedig zajossá, vagy legrosszabb esetben lejátszhatatlanná tette a lemezt. Mindössze nyolc darab 25 cm átmérőjű és hat darab 30 cm átmérőjű korongot adtak ki. Ez a bukás tanulságos példája lehet annak, hogy ha egy eljárás során csak egyetlen vagy esetleg néhány paramétert változtatnak meg, a végeredmény rosszabb lehet, mintha semmit sem műveltek volna. Van azonban még valami, amin csámcsogni lehet: Edisont gyakran anyáztam, hogy ellopta mások ötleteit, és szabadalmaztatta azokat. Ebben az esetben azonban természetesnek tartotta, hogy a megolvadt, lágy viaszba könnyebb barázdát vágni, mint a rideg merevbe. Edison – vagy Edison valamelyik munkatársa – találta föl, hogy a vágótűt fűteni kell. A szabadalmi kérelmet évtizedekkel később a Columbia nyújtotta be.

A műsoridő növelésének másik módja a percenkénti fordulatszám csökkentése. Valójában ez a harmadik módszer, az első a lemez átmérőjének növelése, amivel a Pathé próbálkozott, amikor 50 cm átmérőjű malomkerekeket gyártott, de ez is hamar megbukott. A nagyobb átmérőjű lemezeket aztán rövid ideig a filmek hangosításához használták, abból kiindulva, hogy egy-egy filmtekercs hossza 10-11 perc, és legalább addig tartson ki a hangfelvétel is. A következő képen egy 43 cm átmérőjű lemez szerepel.

Aztán a 43 cm-t 40 cm-re csökkentették, a barázdamenetek kicsit sűrűbbek lettek, mint a rendes normállemezeken, a fordulatszám pedig 33 1/3-ra csökkent.

A 33 1/3 úgy jött ki, hogy az USA-beli váltóáramú hálózat frekvenciája 60 Hz. Ezen a frekvencián a korabeli szinkronmotorok fordulatszáma percenként 1 800 volt. Ezt csökkentették az ötvennegyed részére: 1800:54=33,3333=33 1/3. Már csak az a kérdés, hogy miért éppen 54-gyel osztottak? Csak valószínűsíteni tudom, hogy visszafelé számoltak az elérendő film-játékidő érdekében.

Az RCA Victor 1931 szeptemberében mutatta be otthoni használatra a hosszanjátszó lemez korai változatát. Ennek is 33 1/3 volt a percenkénti fordulatszáma, és valamivel keskenyebb barázdát használtak, amelynek menetei szorosabban követték egymást, mint a normállemezeken. A korongokat különleges, "Chromium Orange" fantázianevű, krómozott acéltűvel játszották le. A népszerű slágerzenéhez és az ismertebb szomorúzenéhez 25 cm átmérőjű korongokat préseltek, a „komolyabb” szomorúzenéhez pedig 30 cm-eset. Az RCA próbálkozásain oldalanként legfeljebb 15 percnyi nóta fért el.

Kezdetben készültek új felvételek is, de később csak az eredetileg 78 rpm-mel rögzítetteket „kódolták át” az új eljárásra. Ezek természetesen pocsékul szóltak. A kétsebességes – 78 és 33 1/3 rpm – lemezjátszókat csak a gazdagok tudták megfizetni, a nagy gazdasági válság (1929-1933) miatt egyébként is nagy volt a nyomor, az RCA rendszere megbukott. Az évtized végére a ravatalozáshoz használt aláfestő zene kivételével – jó, mi? – az összes felvételt törölték a katalógusokból.

Volt még néhány kalandos cikk-cakk, hogy aztán megszülessen az első igazi mikrobarázdás lemez, 33 1/3 rpm-mel, a konkurens Columbiánál. Goldmark Péter Károlynak és főként a munkatársainak – William Stephen Bachmannek és Howard Hillison Scottnak köszönhetjük, akik ismervén az előzményeket, összegezték a korábbi tapasztalatokat.

Goldmark a Columbiánál csupán a nevére vette a mikrobarázdás lemez fejlesztését, a konkrét munkálatokban nem vett részt, nagy érdeme viszont, hogy két kiváló szakembert talált. Goldmarkot sokkal inkább a színes tv izgatta, mert a CBS vezetői tudták, hogy amelyik cég eljárását elfogadják, az fogja kapni a nagy zsét – a hanglemez ehhez képest lószellentés. Mondjuk, jó nagy lóé. A Columbiánál a mikrobarázdás lemezek fejlesztése valójában már 1939-ben elkezdődött, de a háború miatt jegelték, és csak 1945-ben folytatódott ismét. A Columbia Records 1948. június 18-án, a New York- i Waldorf Astoria nevű luxushotelben mutatta be az új formátumot. Ott, ahol annak idején az elektromos vágást.

A Columbia persze tudta, hogy az RCA-nál szigorúan titokban, „Madame X” kódnéven másik formátumot fejlesztenek.

A Columbia természetesen ismerte ennek minden részletét – és fordítva; az RCA sem nélkülözte az ipari kémek áldásos szolgálatát. Ezért Goldmark 1948 elején, tehát a nyilvános bemutató előtt kihagyhatatlan ajánlatot tett az RCA-nak az együttműködésre, aminek az volt a lényege, hogy az RCA állítsa le magát. Az ellenfél ekkor még kihagyta a kihagyhatatlant. Viszont a Columbia a nyilvános bemutatón rögtön 133 kiadványt ajánlott a nagyérdeműnek, valamint a Philco cég által gyártott lemezjátszót is.

Az RCA úgy gondolkodott, hogy csaknem minden szomorúzenei mű ötperces részekre vagdalható, tehát ha a lemezeket gyorsan, pár másodperces szünetekkel, automatikusan váltja a lejátszó szerkezet, akkor nincs semmi gond. Az RCA első, 17 cm átmérőjű kislemezét már 1948-ban elkészítették, de csak 1949. március 31én mutatták be a kristályhangszedős, lemezváltós lemezjátszóval együtt. Miként napjainkban a Microsoft Windows új változatai előtt szokás a sajtóban, az RCA kislemez legfontosabb tulajdonságait már 1948. december 1-jén, illetve 1949. január 8-án kiszivárogtatta a Billboard magazin a lap első oldalán.

A kislemez méret előnye, hogy kisebb lemeztányérú lejátszót kell készíteni, tehát könnyebb és egyszerűbb lehet a lemezjátszó. A lemezek is sokkal könnyebbek voltak, mint a Columbia korongjai.

De mi végre a nagy lyuk?

Nagy lyukú gramofonlemezt már korábban is gyártottak, például 1903-ban csokoládéból készítette a Stollwerck a korong aktív rétegét. A korongot kézzel tekerős játék gramofonnal lehetett lejátszani, aztán a csokit le lehetett nyalni a fém hordozóról. Nyami.

Az RCA kislemezek nagy, 3,82 cm átmérőjű lyukát a lemezváltók egyszerű kivitele, az egyszerűbb és gyors lemezváltás, valamit a lemezek könnyebb felrakása indokolta – nem kellett annyit buzerálni, hogy a lemez lyukába beletaláljon a lemezjátszó tengelye. A kislemezek 17 cm-es átmérője miatt a lemezcsere nem igényelt annyi időt, amennyi a nagylemezhez kellett volna, mert a lemezjátszó karja gyorsabban tudott visszatérni a kiinduló helyzetbe. Az RCA új lemezjátszóinak kezelése egyetlen gomb megnyomására korlátozódott.

Annak érdekében, hogy az egymásra pottyanó lemezek barázdája ne sérüljön, a korong címke része vastagabb volt, mint a lemez többi területe. Egy korabeli, a kufároknak szóló ismertető rövidfilm többek között a lemezváltó működését mutatja be, és némi magyarázatot kapunk arra, hogy az RCA mérnökei szerint a 45 rpm az a sebesség, ami mellett még alacsony a torzítás.

Az RCA a különböző műfajú kislemezeket eltérő színben préselte. Ez növelte a gyártási költségeket, ezért 1952-től minden műfaj feketévé vált.

A Columbia és az RCA között kitört a formátumháború. Az RCA ötmillió dolláros reklámkampányának köszönhetően a 17 cm átmérőjű, 45 rpm-es kislemez, az SP (single play) a népszerű slágerek formátuma lett, miközben még a normállemezek is kelendők voltak. Sőt, pl. az USA-ban 1952-ben a lemezeladásoknak valamivel több, mint felét a normállemezek tették ki, aztán az SP-k következtek 30%-kal és 17%-kal a Columbia 33 1/3-os nagylemezei, amelyeket LP-k-nek (long play) neveztek el.

Az RCA felújította az EP-t (extended play), ami korábban a hosszabb játékidejű normállemezek elnevezése volt, és oldalanként kb. 7 percnyi játékidejű vinilekkel harcolt a háborúban.

Az EP a későbbiekben is kedvelt formátum maradt, ha a hangminőség nem játszott annyira.

A két fél kötélharcára jellemző az az állítólag elhangzott érvelés, amikor a két eljárás katonái egy közös bemutatón csaptak össze:

RCA: Miért térnénk át a Columbia rendszerére? A 17 cm-es lemez kis méretű, praktikus, olcsó, ötpercnyi játékidő után a lemezjátszó készülék automata váltója legfeljebb hét másodperc alatt végzi el a cserét, utána tovább folytatódhat a muzsika. A mindössze hét másodperces megszakításért nem érdemes a gyártásunkat átalakítani, a közönséget ezért a csekély zavarásért bőségesen kárpótolják lemezeink más, előnyös tulajdonságai.

Columbia: Uraim, képzeljék el, hogy a barátjuk rendkívül csinos, vonzó feleségével végre hentereghetnek egyet az ágyban, de ötpercenként kinyílik a kégli ajtaja. No nem sokáig, legfeljebb hét másodpercig marad nyitva. Ugyanakkor tudják, hogy más körülmények között ezt a zavart nem kellene elszenvedniük. Önök mit tennének?

Hogy valójában miért tudott a két fél megállapodni, s különösen, hogy a Columbia miért nem harcolt a végső győzelemig, nem tudjuk. Talán a piac viselkedése lehetett a kényszerítő erő, mert nagyon nem akartak a népek két lemezjátszót venni, olyat pedig a formátumok háborúja miatti licenc problémák miatt nem gyárthattak, amelyik 33 1/3-on és 45-ön egyaránt tudott pörögni. Az utolsó löketet az RCA becsicskulásához Goldmark elbeszélése szerint az adta, hogy Arturo Toscanini nézőként részt vehetett kollégája, Bruno Walter karmester felvételén a Columbia stúdiójában.

Izgalommal töltötte el, hogy egy nagylemez felvételéhez csak egyszer kell leállni egy szimfóniával, míg az RCA-nak "5 perces darabokra" kellett felszeletelnie a nótát. Amikor aztán az RCA is készíteni kezdett LP-ket, a vezetőség kirúgta azokat, akik a 45-ös kislemez mellett kardoskodtak. Hozzáteszem, hogy az RCA nagylemezeinek hangzása még évekig meg sem közelítette a Columbiáét.

Az olcsó, hordozható lemezjátszó lehetősége a Columbiát is izgatta, ezért a Columbia is piacra dobta kislemezein a slágereket, így egy idő után a két cég kiütötte a normállemezeket. Továbbra is kérdés persze, hogy miért nem szakítottak a 45 rpm-mel, hiszen a kétsebességes lemezjátszó mindenképpen többletköltség. Ha majd elárulom, meg fogsz lepődni, főként, ha a szép hangzás kedvelője vagy! A kislemezek legjobb éve 1974 volt, amikor a New York Times szerint az USA-ban 200 milliót adtak el belőle.

A lemezváltó tulajdonképpen feleslegessé vált, csak drágábbá tette a készüléket, és – ámbár ez kezdetben keveseket zavart – a lemezváltós lemezjátszók jobban rongálták a lemezt, meg rosszabbul is szóltak. Az USA-ban még egy ideig szerették a lemezváltósokat, Európában a nagylemezekhez készülteket csípték inkább, a pénzbedobós zenegépekben pedig nélkülözhetetlenek maradtak a nagy lyukak e cuccok kimúlásáig.

A formátumok háborúja tehát hamar véget ért, a formátumok kavalkádja azonban csak ekkor kezdődött.