Amikor 1991 koratavaszán Európa akkor legnagyobb vegyi birodalmának, a BASF-nek a vendége voltam, és a második „A hangzáskultúra napja” műsor részére riportokat készíthettem az azóta már régen megszűnt magnószalag gyártás folyamatáról, az egyik mérnök büszkén mutatott meg egy kazettát, s csodálkozott, hogy még nem hallottam a DCC-ről (Digital Compact Cassette). Lejátszani ő sem tudta, mert nekik sem volt abban laboratóriumban DCC magnójuk.

1991 nyarán vehettem részt azon a lengyel, szlovák és magyar rádiós hangmérnökök számára szervezett továbbképzésen, amelyet kölni Deutsche Welle közszolgálati rádió munkatársai tartottak nekünk. A tanfolyam – vagy inkább eszme- és tapasztalatcsere – idején rendezték meg Berlinben a szokásos évi IFA-t, ami nem az egykori NDK-ban gyártott teherautó volt, hanem Európa legjelentősebb szórakoztatóelektronikai bemutatója. Amit itt nem tesznek legalább a szakma számára közszemlére, az nincs. Egyébként 2024-ben lesz 100 esztendeje, hogy az elsőt megnyitották.

A legnagyobb tolongás a 16:9-es méretarányú televíziók előtt volt, így három mérnök kollégámmal – Mosó Endrével, Munka Istvánnal és Steinbach Sándorral – sorbaállás nélkül jutottunk be a Philips cég demonstrációs szobájába. Na jó, lehet, hogy a soronkívüliséget a Deutsche Welle intézte el nekünk. A Philips óránként ismétlődő szeánsza mindenki számára, tehát a mezei bámészkodók számára is nyilvános volt. Műszaki információt szinte semmit nem tudtunk meg a DCC-ről, de végre meghallgathattunk egy kazit, amelyről a legkülönbözőbb műfajú muzsikák csendültek föl.

Nem akartuk elhinni, amit hallottunk. Mind a négyen igazán edzettek voltunk már, de ilyen fostalicskával ritkán találkoztunk. Alig tértünk magunkhoz, amikor betereltek minket a Sony hasonló méretű lehallgató szobájába. Ez már zártkörű rendezvény volt, még a szaksajtót is szigorú titoktartásra kérték, s azt már valóban a Deutsche Welle intézte el, hogy részt vehettünk a minidiszk első európai bemutatóján. Óriási volt a kontraszt. Azt tudtuk ugyan, hogy mind a két eljárás érzeti kódoláson alapul (lásd a sorozat 95-99. részét), de hogy mit szúrt el a Philips, és mit tudott a Sony, arról fogalmunk sem volt, és akkor még nem is lehetett. Amikor már a boltokba kerültek az első DCC magnók, az európai szaksajtó is rémüldözött. Pedig a DCC-vel szemben igyekeztek visszafogni magukat, hiszen a mi kutyánk kölykéről, európai találmányról volt szó, amellyel a legyőzhetetlen Japánt akarták lepipálni. Ám még a DCC európaisága is csak részben volt igaz, s nemcsak amiatt, mert a fejlesztésben a Matsushita (Panasonic, Technics) is részt vett. Az persze tény, hogy a DCC idején a Philips és a Sony viszonya igencsak megromlott, hogy aztán az évtized végén még utoljára ismét egymásra találjanak az SACD kifejlesztésének ürügyén.

Érdekes egyébként a „büszke Európa” tán utolsó kapálózása, ugyanis a DCC rövid életének időszaka megegyezik a britpop összefoglaló néven lezajlott zenei korszakkal. Míg a múlt század hatvanas éveinek közepén a Beatles sikerei nyomán az Egyesült Királyság muzsikusai hódították meg az Egyesült Államok ifjúságát, a kilencvenes évek elején a szigetország unalmas zenéivel szemben az USA tarolt nemcsak az Egyesült Királyságban, hanem Európa más országaiban is. Erre volt nem túl sikeres válasz a britpop, amelynek célja a vezető szerep visszaszerzése volt 1993-97 között, s amelynek legjellemzőbb bandái között a Blur, a Suede, a Pulp, és az Oasis együtteseket említik.

A DCC az elvi elképzelés alapján akár sikeres is lehetett volna. Ennek lényege ugyanis az volt, hogy a DCC magnó nemcsak digitális felvétel készítésére és lejátszására, hanem a Philips tán legnagyobb dobására, az analóg kazetta lejátszására is alkalmas legyen. Aki tehát áttér a DCC-re, annak ne kelljen kidobnia a régi, nagy becsben tartott felvételeit vagy két magnót etetnie. A DCC ráadásul akkor jelent meg, amikor az analóg kazetták eladásai csökkentek. A vásárlók elégedetlenek voltak a kazetták hangminőségével és megbízhatóságával, s az egyes nóták megtalálása sem volt álom. A maradék előny a hordozhatóság és a széles választék volt, hiszen az egészen olcsótól a méregdrágáig mindenféle magnót és kazettát lehetett vásárolni, a műsoros kazik választéka pedig alig volt kisebb, mint az analóg vagy a digitális hanglemezé.

A DCC nem a képmagnókéhoz hasonló forgó fejeivel, hanem a kazetta kivágásaiba benyomuló, felvétel és lejátszás közben álló fejekkel működött. Ezt a megoldást S-DAT-nak nevezték az 1983-ban elfogadott digitális kazettás magnók szabványában. Az S a stationary (álló) kezdőbetűje, az S-DAT éppen a Philips és partnerei kezdeményezéseként került a szabványba.

Most pedig teszünk három kerülőt, hogy rég elfeledett tudásod felfrissüljön.

Az egyik kerülő a számok ábrázolásának kétféle módja: a fixpontos és a lebegőpontos. A fixpontos ábrázolási mód esetén a törtpont (tizedesvessző, tizedespont, kettedespont stb.) helye rögzített. A számítógépen a fixpontos számokat általában két vagy négy bájton ábrázolják, azaz egy szám hossza 16 vagy 32 bit. A nagyon kicsi vagy nagyon nagy számokat nem könnyű így ábrázolni még a tízes számrendszerben sem, főként, ha ugyanabban a számsorban nagyon nagy és nagyon kicsi számok is előfordulnak. Lebegőpontos ábrázolásnál a törtpont helye vándorolhat, vagyis bárhol lehet az értékes szánjegyeken belül. Pl. 1,23; 12,3; 123. Előnye a fixpontos számábrázolással szemben, hogy sokkal szélesebb tartományban képes értékeket felvenni; a számokat reprezentáló adat mennyisége főként az ábrázolható számjegyek mennyiségét határozza meg, és sokkal kisebb mértékben az ábrázolható számok nagyságrendjét. A normalizálás azt jelenti, hogy a törtpontot eltoljuk, és pl. a tízes számrendszerben a tíznek valamelyik hatványával szorozzuk a számot úgy, hogy a számjegyek a tizedesvesszőtől jobbra helyezkedjenek el, valamint a törtpont utáni első számjegy ne legyen 0. Például: 364,7896 = 0,3647896*10³ vagy -0,005674 = -0,5674*10^-2. Hasonlóan lehet a kettes számrendszerbeli számokat is normál alakban fölírni, ami programozás szempontjából előnyös, hiszen csak a szám előjelét, az értékes 1 és 0 számjegyeket, továbbá a kettes alapú hatvány hatványkitevőjét kell meghatározni. Valójában pöppet bonyolultabb a dolog, de ebben most nem mélyedünk el, hiszen a DCC -t vizsgálva csak az a lényeges, hogy lebegőpontos számábrázolással dolgozik.

A másik kerülő az MPEG.

A rövidítés, Moving Picture Experts Group, magyarul Mozgókép-Szakértői Csoport, egyrészt egy nemzetközi szabványosítási szervezet, másrészt maguknak a szabványoknak a jelölése. Az MPEG szabványokból általában IEC és ISO, tehát a legáltalánosabb nemzetközi szabványok, ajánlások lettek. Miden MPEG szabvány szerinti eljárás érzeti tömörítésen alapul, de csak a kódolás/dekódolás módját és eredményét határozza meg, a kodeket, vagyis a kódert/dekódert nem. Az MPEG szabványoknak osztályai és ezen belül rétegei, bonyolultsági szintjei vannak. Az alábbi ábra az MPEG hangkódolás általános elvét mutatja.

A bemeneti jel digitális szűrőcsoporton halad keresztül, amely alsávokra osztja fel azt. A jel egyidejűleg áthalad egy pszichoakusztikai modellen is, amely meghatározza a jel-maszk viszonyt. A maszkolás az az általad már jól ismert pszichoakusztikai jelenség, amikor az egyik hang elfedi a másikat. A bit-zaj blokk használja a jel-maszk viszonyt a kvantáláshoz rendelkezésre álló összes bit alsávok közötti kiosztásakor, a kvantálási zaj (lásd a sorozat 26. részét) minimalizálását célként kitűzve. A legutolsó blokk a kvantált mintákat dekódolható bitfolyammá alakítja. A dekóder ezt az átalakítást egyszerűen megfordítja, felépíti a kvantált alsávok értékeit, és végül visszatranszformálja ezeket időtartománybeli jellé.

Az MPEG-1 szabvány fejlesztése 1988 májusában kezdődött. Az egyes vállalatok és intézmények tizennégy videó- és tizennégy hangkodek-javaslatot nyújtottak be értékelésre. A kodekeket alaposan tesztelték a számítási bonyolultság és a szubjektív (ember által észlelt) minőség szempontjából. 1990 szeptemberében elkészült egy nagyrészt teljes szabványtervezet, és onnantól kezdve csak kisebb változtatásokat vezettek be. Az MPEG-1 hangi részének három rétege van, ezeket egyszerűsítve mp1-nek, mp2-nek és mp3-nak nevezték el. Az mp3 már régi ismerősöd a sorozat 97. részéből, hozzá képest az mp1 jóval egyszerűbb. Az mp1 később lett szabvány, mint a DCC kódolása; a DCC kódolása az mp1 részévé vált.

A harmadik kerülő a bitsebesség definíciója. A bitsebesség vagy bitráta olyan frekvencia, ami megadja, hogy hány bit halad át vagy rögzül egy adott (fizikai vagy elméleti) „ponton” keresztül. Mértékegysége vagy a hertz, ami a frekvencia SI származtatott egysége (lásd a sorozat 3. részét), vagy a gyakrabban használatos bit per szekundum (bit/s). Bár gyakran mint „sebességre” hivatkoznak rá, mégsem távolság/idő jellegű mennyiség, hanem mennyiség/idő jellegű, ezért meg kell különböztetni a „terjedési sebesség”-től (ami többnyire az átviteli közegtől függ, és fizikai jelentése van). Nagyobb bitsebességek esetén a szokásos SI prefixeket használjuk:

• 1 000 bit/s = 1 kbit/s (egy kilobit vagy ezer bit másodpercenként)
• 1 000 000 bit/s = 1 Mbit/s (egy megabit vagy egymillió bit másodpercenként)
• 1 000 000 000 bit/s = 1 Gbit/s (egy gigabit vagy egymilliárd bit másodpercenként)

A fentiekből látható, hogy a mértékegységnek nincsen köze az informatikában szokásos 1 kilobit = 1024 bit számítási módszerhez, a bitsebesség valódi SI mértékegység.

A kódolás előtt érdemes boncolgatni a kazetta felépítését, amelynek főbb méretei megegyeznek az analóg kompakt kazettáéval. A szalag védelme érdekében a kazetta szalagfelőli oldalát, valamint a tekercselő nyílásokat fém ablak zárja, amit a magnó mechanikája tol félre a szalag indításakor. A szalag és fej közötti, jó kontaktus érdekében a szalag a szokásosnál nagyobb íven fekszik fel a fejre; ennek persze hangzatos nevet adtak: Azimuth Locking Pins, rövidítve ALP. A szalag kevésbé billegő vezetésének titka, hogy az egyik szalagvezető ferde felületű, vagyis mintegy rányomja a szalagot a szalag másik szélét vezető referencia felületre. Persze, ezt is elnevezték: Fixed Azimuth Tape Guide, ugyancsak rövidítve, FATG lett a neve.

Az analóg kazetta szalagját négy sávra osztották, ezekből kettő az egyik sztereó felvételt tartalmazza, kettő pedig a másikat. A kazettát egyszerűbb esetben kézzel kell megfordítani, trükkösebb esetben vagy négy felvevő-, lejátszó- esetleg kombináltfej van egymás fölött, vagy a fejeket, netán a kazettát fordítja meg a magnó mechanikája. A DCC-ben 2*9 sávra osztották a szalagot. Ezek közül nyolc-nyolc (0-7.) sáv a digitális hangjeleket, egy-egy sáv pedig a kiegészítő, alkód metainformációkat tartalmazza. A fejegység digitális felvétel készítésére és lejátszására alkalmas, valamint képes lejátszani a hagyományos, analóg kazettákat is. A fejegység egyik felébe, fél szalagszélességben a kilenc digitális sáv kiszolgálására alkalmas, 9 db integrált felvevőfejet (IRH, Integrated Recording Head) és 9 db, a mágneses ellenállás változásán alapuló, magnetorezisztív lejátszófejet (MRH, Magnetic Resistive Head) építettek. A két analóg lejátszófej szintén magnetorezisztív.

A megfelelő fejet a fejegység finom forgatásával hozzák fedésbe a sávokkal. Ugyancsak a fejegység forgatásával végzik az oldalcserét is, tehát oldalváltáskor nem kell a kazettát kivenni a készülékből. A hordozható és a gépkocsiba szerelhető típusokba, majd később az asztali készülékekbe is olyan fejszerelvényeket építettek, amelyek 2*9 fejegységet tartalmaztak a digitálisan rögzített tartalmak felvételéhez és lejátszásához és négy fejet az analógok lejátszásához. Ezzel helyet takarítottak meg, és kevesebb lett a mozgó alkatrészek száma, de bonyolultabbá tette a fejszerelvényt. Így például a DCC 170 típusú magnóban 18 digitális felvevőfej, 18 digitális lejátszófej és négy analóg lejátszófej volt.

A fejeknek a szalaggal érintkező felületét kopásálló réteggel vonták be.

Azt a jelenséget, amikor egy anyag ellenállása megváltozik a mágneses térben, mágneses ellenállás hatásnak nevezzük. Ezt a hatást elsőként William Thomson ismerte föl. A pacák Lord Kelvin néven ismertebb.

A mágneses ellenállás hatásnak több formája is van, ezeknek a fizikája lényegesen eltér egymástól. A DCC-ben az anizotróp mágneses ellenállás (AMR) jelenségére hajaztak. Egy mágneses anyagban a kristálytani irányok, illetve az anyag geometriája által kitüntetett irányok úgynevezett mágneses anizotrópiát okozhatnak, amelynek hatására a mágneses momentumok (lásd a sorozat 326. részét) az anizotrópia által kitüntetett, ún. könnyű mágnesezési irányba állnak be.

A magnó magnetorezisztív fejeit a vékonyréteg integrált áramkörök gyártásához hasonló, fotolitográfiai módszerrel állították elő. E fejekben a kimenő feszültség tehát nem a vasmagon elhelyezett tekercsekben, egy-egy elektromágnesben indukálódik, mint a hagyományos fejekben, hanem a szalag mágneses tere a magnetorezisztiv elem villamos ellenállását változtatja meg, és ez az ellenállásváltozás az elemen átfolyó egyenáram hatására feszültségingadozást kelt az elem kapcsain. Mivel a magnetorezisztív fejek nem használnak vasat, így nincs maradék mágnesesség sem. Ezeket a fejeket soha nem kell lemágnesezni, és ha pl. egy kazettás magnóhoz való demagnetizáló eszköz mágneses terével buzerálják az ilyen fejeket, akkor az akkora áramot indukál a fejekben, hogy azok megpusztulnak. A Philips melegen ajánlotta, hogy soha, senki ne használjon demagnetizáló kazettát, mivel a DCC fejek törékenyek, és ez a művelet végleg tönkre teheti őket.

A következő ábrasorozaton a magnetorezisztív fejek felépítését és a különböző fejek résmagasságait nézheted meg.

A felvevőfejekkel gyakorlatilag egymással érintkező kilenc sávot rögzítenek a szalagra. A lényegesen keskenyebb résű lejátszó fejek a sávnak csak a középső részét tapogatják le. Romlik ugyan a jel-zaj viszony, de digitális jel lévén, a szalagvezetési bizonytalanságok ellenére is a lejátszófej mindig biztosan rajta marad a sávon, s a lejátszott jel amplitúdója állandó.

A DCC kazettába a videotechnika számára kifejlesztett videokróm vagy kobalt-adalékolt vasoxid szalagot töltöttek. Használaton kívül mindkét tengelynél rugós fedél rögzítette a tekercsek magjait, és ezzel gyakorlatilag kizárták a szalag lelazulását, amely besalátázáshoz vezethetett. Ez persze csak a DCC kazira vonatkozik, az analóg kazettát tapasztalataim szerint a DCC magnó is képes volt besalátázni. A DCC kazettában nem lehetett ceruzával odébb tekerni a szalagot. A kazettának csak az egyik oldalán van tengelynyílás, a túloldali kazettafedél teljesen sík, és majdnem teljes kazettaméretű címkét lehet elhelyezni rajta vagy rányomtatni. A kazettatest valamivel laposabb a hagyományosnál. Az anyaga magasabb hőmérsékleten lágyul, de azért az eredeti leírással ellentétben, ez se szerette, ha a kánikulában napozó autóban hagyták. A kazetta hátulján három lyuk kódolja a betöltött szalag névleges játékidejét, felvételkor e kód alapján számítja ki a maradékidőt a vezérlő rendszer.

A véletlen felvételt a kazettán elhelyezett kapcsoló állításával lehet megakadályozni, csakúgy, mint az R-DAT kazetta esetén. A gyári műsoros kazikra elvileg nem lehetett felvételt készíteni, de ügyes ember minden lyukat képes betömni.

Azok a tokok, amelyekben a DCC-k érkeztek, általában nem rendelkeztek az analóg kompakt kazettákhoz használt jellegzetes hajtogatási mechanizmussal. Ehelyett a DCC-tokok általában egyszerű műanyag dobozok voltak, amelyek az egyik rövid oldalon voltak nyitva. Az elülső oldalon egy téglalap alakú nyílás volt, amely szinte az egész kazettát szabaddá tette, így a kazettán lévő feliratok akkor is láthatóak voltak, ha a kazetta a tokban van. Ez lehetővé tette a felhasználó számára, hogy egy kézzel be- és kicsúsztassa a kazettát a tokba, illetve a tokból.

Ez csökkentette a gyártási költségeket, különösen a gyári műsoros kazetták esetében, mivel nem volt szükség külön címkére.

Most érkeztünk el a kódoláshoz. A DCC a kódolást a Philips PASC-nak (Precision Adaptive Sub-Band Coding) nevezte el.

A digitális kompakt kazetta 4,76 cm/s szalagsebessége és a sok részre osztott, de még teljes szélességében is csak 3,78 mm-es szalagra lehetetlen volt rögzíteni egy CD -n elhelyezett óriási (5Gbit) adatmennyiséget. Számoljuk ki a CD bitsebességét! A mintavételi frekvencia 44 100 Hz, a felbontás 16 bit, a csatornák száma 2. Tehát 44100*16*2 = 1411200 b/s, vagyis 1,4112 Mb/s. Ezt kellett minél jobban csökkenteni. A kódoló az AD átalakító után a hangfrekvenciás tartományt 32 darab, egyenként 750 Hz sávszélességű alsávra bontja egy igen meredek szűrést lehetővé tevő digitális FIR (lásd a sorozat 75. részét) szűrőkészlettel. A kódoló meghatározza valamennyi szűrő kimenő jelének az elfedési küszöbét a többi szűrő kimenő jelére. Azokat a jeleket, amelyek a hallásküszöb alatt maradnak, vagy amelyeket elfed valamely másik kimenő jel, s amelyek ezért úgysem hallhatók (legalábbis a Philips szerint), kizárja az átvitelből. A kimenő jelek kódjait skálázza, ami egy blokkszerkezetben végzett lebegőpontos számábrázolás. Kis amplitúdójú jeleknél az eredeti PCM kódok 16 bitjéből csak a néhány alsó helyérték van kihasználva, a magasabbak úgyis nullák lennének, csak foglalnák a helyet. A nagyobb amplitúdójú jeleknél viszont az alsó helyértékeknek nincs jelentőségük, hiszen a halkabbakat elfedik. A kódoló minden kódcsoport előtt megadja a jel nagyságrendjét jelző skálafaktor értékét 6 bit hosszúságban, majd a jel relatív változását leíró, úgynevezett mantisszát a dinamikai viszonyokhoz alkalmazkodó hosszúságban. A mantissza hossza a küszöb feletti jelamplitúdótól, a hullámforma változási sebességétől és a rendelkezésre álló adatkapacitástól függően 2-15 bit között változhat. Ez a skálázás nagymértékben járul hozzá az információsűrítéshez. A skálázás fogalmát teszi érthetőbbé az alábbi ábrasorozat. Az első rajzon három pontot (A, B, C) jelöltek meg. A hallásküszöb alatti jeleket (A) nem kell átvinni, a közepes nagyságú jelekhez (B) elég három helyérték, a nagy amplitúdójú jelek (c) négy helyértéken ábrázolhatók.

Ily módon sikerült a CD bitsebességét 384 bit/s-ra tehát kb. a negyedére csökkenteni. Ez 8 sávra szétosztva sávonként kb. 48 kbit/s bitsebességet jelent.

A hangjelet tartalmazó nyolc digitális sávon a kódok a szinkronjelet követően 12 288 bájt hosszúságú keretben vannak. Ebből 128 bájt a rendszerinformációkat tartalmazza, 8 192 bájt a PASC kódokat, 3968 bájt pedig a Reed-Solomon (lásd a sorozat 440. részét) hibajavító kódokat teszi ki. A kereteket a szalagon üres szakaszok választják el egymástól. Gyorstekercseléskor ezeknek a réseknek a leszámlálása segít a keresett hely gyors megtalálásában. A hibajavító rendszer 1,45 mm átmérőjű vagy egy teljesen hiányzó hangjel-sáv kódjait képes helyreállítani – hozzáteszem, hogy ezt a Philips soha nem demonstrálta.

A nyolcbites szimbólumokra bontott kódokat a csatornakódoló 8b10b eljárással (lásd a sorozat 440. részét) olyan 10 bites kódokká alakítja át, amelyek spektruma nem tartalmaz 2 000 Hz alatti összetevőt, így egyenáramút sem. A hibajavító kódokkal kiegészített jeleket szétterítve rögzíti a rendszer a szalagon, hasonlóan az R-DAT-hoz (lásd szintén a sorozat 440. részét).

A 9. sávon a következő információk, metaadatok helyezhetők el:

• a zenei tételek kezdetének jelzése és sorszáma;
• az időkód (a műsor eltelt és hátralévő játékideje, üres szalagnál a szalag maradék műsorideje mintegy 50ms-onként);
• a számok kezdetének jelzése a gyorskereséshez, illetve a szalagvég jelzése az automatikus szalagfordításhoz; az SCMS (lásd a sorozat 438. részét) jelző bitje;
• további szöveges információk.

Mindezeket az adatokat mindkét irányú gyorstekercselésben is le lehet olvasni. A felhasználó számára az volt a leglátványosabb, hogy e segédkódokban szöveges információk is lehettek. A lejátszók kijelzőjén a szöveges információ automatikusan megjelenik, de kivihető a nagyobb készülékek távvezérlőjére, sőt, a tv-készülék képernyőjére is. A szöveg 255 tételből állhat, és a következőket tartalmazhatja:

• az album címe;
• az albumon található számok címe;
• a számok előadóinak neve;
• a nóták szövege, amely a zenei műsorral szinkronban jelenik meg.

A DCC magnó nagyon egyszerűsített tömbvázlatát tartalmazza az alábbi ábra, a 9. sáv nélkül.

Az első generációs vagy korai DCC magnók általános jellemzőit foglalja össze az alábbi táblázat.

A DCC magnóknak négy generációját különböztetjük meg. Az elsőt az alapkészülék, a DCC-900 nyitja.

Ennek még hagyományos és igen gyönge AD és DA átalakítója volt.

A Marantz DD-92-ben viszont már egybitesek voltak az átalakítók, és a szűrői is lényegesen jobbak voltak.

A Marantz egyébként ekkor már a Philips tulajdona volt.

Íme az első hordozható magnó, a Philips DCC 130.

A Philips első, rádióval egybeépített autómagnója, a DCC 811.

A második generációból érdekesség a Belgiumban tervezett és gyártott Samsung Renaissance SDC-300.

A harmadik generáció egyik tagja a Philips FW68 minitorony.

Van ebben minden, amit csak kívánhatsz. Hosszú-, közép- és URH-sávos rádió, CD-játszó, önálló analóg kazettás magnó, DCC magnó, 2*35 wattos végerősítő, ébresztő- és időzítő óra. A CD indíthatja felvételkor mind a két magnót, a két magnó egymásról is készíthet felvételt, de ha javítani kellett benne valamit, nagyon bátor embernek volt csak ajánlatos.

Ugyancsak harmadik generációs a Philips DCC-730 és DCC-951.

A két készülék csak egyetlen szolgáltatásban különbözik egymástól; a DC- 951 a régebbi, 16 bites felbontású Philips DCC-900-as sorozatú magnókkal is tud kommunikálni egy dróton keresztül.

Ennek a két készüléknek ugyanis mind az AD, mind a DA átalakítója már 18 bites. Sőt, a szűrőiknek a felbontása 24 bit. Ez utóbbi csak a készülékek belügye, fontosabb, hogy az érzeti kódolás során 18 bitből indul ki a rendszer, és ugyancsak 18 bites PCM jelet állít elő lejátszáskor. Azt, hogy hány bitről van szó eredetileg, egy újabb, kétbites kóddal rögzíti a szalagon. Digitális bejáratról ugyanis nemcsak 16 és 18 bites jelet tud feldolgozni, hanem 15 és 14 biteseket is. Az persze kérdés, hogy a régebbi DCC magnók mit tudtak kezdeni ezzel az újabb kóddal, de gyanítom, hogy semmit, és a csatornakódolt jelből lejátszáskor ugyanúgy 16 bites PCM-et csináltak, mint az eredetileg is 16 bitesből. A 18 bites felbontásnak köszönhetően a műszaki paramétereknek javulniuk kellett volna, de a specifikációk lényegében ugyanazok maradtak, mint kezdetben. A Philips 83 oldalas, eredeti szervizkönyve olyan részletes, hogy akár te is megépíthetnéd a magnót, ha az IC-ket még be tudnád szerezni. Bíztatásként ideragasztom a DCC 951 blokkdiagramját.

Ha mégsem kaptál az építéshez kedvet, nesze egy áramköri részlet!

A 18 bites felbontású DCC műsoros kazetták lényegesen szebben szóltak, mint a 16 bitesek – állította a Decca. És amit a Decca mond – mellesleg ez a részlege, a Decca London, akkoriban a Philips tulajdonában volt, – az úgy is van. Egyébként a Decca szerint már az első DCC magnók is ugyanolyan szépen szóltak, mint a CD, nincs ember, aki meg tudná különböztetni a kettőt egymástól. Aztán mégis volt nem is egy ilyen ember, de a 18 bites DCC még a CD-t is lealázza. Hát persze.

A Philips DCC 175 az egyetlen olyan magnó volt, amelyet számítógéppel is össze lehetett kötni. Ezt a hordozható készüléket a Marantz fejlesztette Japánban, és csak Hollandiában árusították. Természetesen 18 bites átalakítói voltak.

Az összekötő kábel párhuzamos portos csatlakozója speciálisan erre a célra a Philips Key Modules által készített egyedi IC-t, valamint egy szabványos RAM IC-t tartalmaz. A Philips nem tett közzé részletes műszaki információkat az egyedi áramkörről, ezért azok, akiknek van DCC-175-ük, de nincs PC-link kábelük, így jártak. A PC-link kábelcsomagban egy szoftver is volt, ami az alábbiakat tudta:
• DCC Backup for Windows - biztonsági mentési program;
• DCC Studio - hangrögzítő és szerkesztő Windows rendszerhez;
• DCC szalagos adatbázis-program, amely együttműködik a DCC Studióval.
A Philips DOS biztonsági mentési alkalmazást is biztosított a BBS-en (az internet egyik elődjén) keresztül, majd később frissítette a DCC Studio szoftvert, hogy kijavítson néhány hibát, és jobb kompatibilitást biztosítson a Windows 95-tel, amely közvetlenül a DCC-175 kiadása előtt jelent meg. A szoftver Windows 98, Windows 98SE és Windows ME rendszerrel is működött, de a Windows későbbi verzióival nem.

A DCC Studio hasznos alkalmazás volt, amivel a hang másolható volt a szalagról a merevlemezre és fordítva, függetlenül a szalagon levő SCMS állapotától. Ez lehetővé tette az SCMS megkerülését a DCC Studio segítségével. A programmal a merevlemezre rögzített PASC hangfájlokat többféleképpen lehetett manipulálni: a felhasználók módosíthatták a hangszín beállításait, kivághatták/másolhatták és beilleszthették a részleteket, elhelyezhettek és mozgathattak metaadatokat, és elnevezhették ezeket az adatokat a PC billentyűzetéről. Nem kellett külön felvenni a nóták címét, és a számítógépes billentyűzet használatának köszönhetően a dalcímekben olyan karaktereket lehetett használni, amelyek nem voltak elérhetők a magnók távirányítóján.

A DCC Studio program a magnót lejátszó- és rögzítőeszközként használta, elkerülve a külön hangkártya szükségességét, ami akkoriban nem mindennapi tartozéka volt egy számítógépnek. A PASC adatokkal való közvetlen munkavégzés tömörítés és kibontás nélkül is sok helyet spórolt meg a merevlemezen, és a legtöbb számítógép akkoriban egyébként is nehezen tudta volna valós időben tömöríteni és kicsomagolni a PASC adatokat. Sok felhasználó szerette volna használni a tömörítetlen wav hangfiléket a DCC Studio programmal. A Philips válaszul egy hajlékony lemezt küldött a regisztrált felhasználóknak, amely programokat tartalmazott a wav filé PASC-ra konvertálására és fordítva. A program ugyan baromi lassú volt, egy-egy nótát több órán át masszírozott, de 30 évvel ezelőtt ezt természetesnek tartották.

A negyedik generációs magnók egyike a Panasonic RX-DD1 jelű boomboxa, amelyben a magnón kívül CD-játszó és rádió is volt.

A műszaki adatairól nem árultak el semmit, viszont a mechanikája megnyerő.

A DCC rövid élete alatt az összes nagy és számos kis kiadó megjelentette a felvételeit DCC-n is. A Discogson most éppen 610 műsoros kazit találtam, a DCC Museum még tavaly is adott ki felvételeket.

Hivatalosan azonban 2016. októberében a Philips bejelentette, hogy vége a dalnak. Nemcsak arról volt szó, hogy a DCC-nek piszkosul rossz marketingje volt és a minidiszk minden szempontból jobb volt, hanem kiderült, hogy az érzeti kódolás miatt nem tudható előre, hogy a felvétel hogyan fog szólni. Ugyanis az érzeti kódoló nem véletlenszerűen, de lényegében kiszámíthatatlanul kavar be. Az biztos, hogy a PASC kódolású, otthon felvett kazik másképp muzsikáltak, mint a forrás. Hol a tranziensekbe nyúlt bele a PASC, egyszer-egyszer fényesítette, máskor dögösebbé tette a nótát, de leginkább unalmassá, zavarossá. Sok DCC magnó felületszerelt kondenzátorai idővel szivárogni kezdtek, és a lé helyenként belemart a panelba. A budapesti FIKSZ Rádióban volt egy DCC magnónk. DCC kazink csak egyetlenegy volt, ezért más magnón felvett kompakt kazetta lejátszására használtuk őt. Ezt viszont nagyon szépen tette, és a mechanika is derekasan, de csöndesen dolgozott, kímélve a kazettát.

A DCC tehát alig néhány évig élt, de a DCC fejeinek gyártása tartalmazott egy újítást, amelyet azóta a sörszűrés nemes feladatához használnak. A mikrométeres lyukakkal ellátott, apró szilícium szeletek tökéletesnek tűnnek az élesztőszemcsék eltávolítására a sörből. Ennyi haszna legalább volt sok fizikus, matematikus, villamos-, vegyész és gépészmérnök konstruktív munkájának. A Philips akkor még nagy cégcsoport volt, nem a DCC bukásába ment tönkre. Néhai műszaki igazgatóm, Heckenast Gábor mesélte, hogy amikor az eindhoveni székhelyű cég központjában, a fejlesztési részlegen látták őt vendégül, észrevett egy anyagot, amit ha golyó formájúra meggyúrtak, megkeményedett, és labdaként pattogott, amikor pedig az anyag elfáradt, szétfolyt. A Philips egyik vezetője azt magyarázta, hogy ebben a részlegben dolgoznak a legjobban fizetett mérnökök, akiknek az a dolguk, hogy időnként feltaláljanak valamit. A találmányuk majd csak jó lesz valamire.

A 21. század elején csak azért nem szűnt meg a magnószalagos digitális hangrögzítés, mert a digitális videó, rövidítve a DV különböző változatainak hangsávja PCM, esetleg mp2 kódolású volt. Ez azonban semmilyen lényeges műszaki újdonságot nem jelentett, és a DV összes fajtája is csak a műszaki múzeumokban virít 2010 után.