Valójában nem így keletkeztek az első torzítók, hanem úgy, hogy túlvezérelték az erősítőket. A túlvezérlés azt jelenti, hogy az áramkörök egy része nem a lineáris tartományban működik, és ennek következtében megváltoztatja a jel hullámképét, időfüggvényét. Ezért az ilyen effekteket hullámforma változtató effekteknek nevezzük.

Túlvezérlődhet egy berendezés pl. akkor, amikor a bemenetére túl nagy jel érkezik.

Ilyenkor már „be se fér” a jel az áramkörbe. De túlvezérlődhet az erősítő akkor is, ha az erősítését túl nagyra állítjuk.

A túlvezérlésnek két alapfajtája van: a kemény és a lágy túlvezérlés.

A küszöbszint azt az értéket jelöli, amely fölött már lényegesen torzít a berendezés.

A kemény torzítók legegyszerűbb fajtájánál nincs mese: a beállítható vagy fix, tehát nem változtatható szint fölött a jelet levágja, négyszögesíti az eszköz. Mintha egy olyan szobában, amely jóval alacsonyabb nálad, hirtelen kiegyenesednél. Vagy – mint az Éretlenek című filmben – nekimennél az ajtófélfának.

Így is mondjuk: a jel beveri a fejét. Az ilyen torzítót tartalmazó pedált angolul „distorsion”-nak hívják. Elvileg csak páratlan harmonikusok keletkeznek, a gyakorlatban persze van ott minden. A kemény torzítókat főként a keményebb rockban és a metálzenében használják.

A lágy torzító vagy túlhajtó – angolul overdriver – ezzel szemben sokkal kíméletesebb. A küszöbszint fölött először csak kicsit hajlik el a jel, és szép komótosan nő a jel fel- és lefutásának élessége, meredeksége.

Persze, ahány túlhajtó, annyiféle. S mivel inkább a néhai – és ismét népszerű – csöves erősítők produkáltak „spontán” túlhajtást, a pedálokon gyakorta szerepel az elektroncsöves hangzásra utaló, azt utánozni próbáló „tube” kifejezés. Sőt, évek óta ismét egyre jobb, valóban csöves pedálok is kaphatók, igencsak drágán. A túlhajtókat például a blues-zenében szeretik használni.

A túlhajtó és a kemény torzító közti különbséget magyarázza el az alábbi videó is.

A torzítók küszöbszintjét és a torzító viselkedését angolul „clipping”-nek, vágásnak nevezik, így tehát van hard (kemény) és soft (lágy) clipping.

A torzítók történetében egyébként az egyik leghatásosabb, ám nagyon egyszerű cucc a fuzz volt. A Fuzz Face néven híressé vált effekt mindössze néhány alkatrészt tartalmazott, és a torzítás jellegét, mértékét, hangzását állítgatni lehetett. A fuzz a kemény torzítók közé tartozik.

A Fuzz Face nem azért lett híres, mert annyira jó – ennél már a maga idejében is gyártottak sokkal jobbakat -, hanem mert az istenkirály, Jimmy Hendrix is használta. A felvételen nem az a fuzz, aminek a pedálját nyomogatja, hanem a mellette levő, kör alakú szerkezet.

A három effektet – kemény torzító, túlhajtó, fuzz – hasonlítja össze egy kiváló videó:

De vajon melyiket használták az eredeti felvételen?

A torzítók legfontosabb kezelő szervei a következők:

• erősítés (drive, gain) – a torzítás mértéke, a küszöbszint beállítása;
• hangszínszabályzó (tone) – a torzítás következtében fellépő magas dúsulás csökkenthető;
• hangerő (volume, level) – a torzított és az eredeti hang arányának beállítása.

Ha egy kemény és egy lágy torzítót egymás után, sorba kapcsolunk, akkor busztolásról beszélünk. A boost szó kiemelést jelent.

Ha a két torzítót fölcseréljük, akkor másfajta kiemelést kapunk. Ilyenkor először a túlhajtót kapcsoljuk csak be, hadd andalodjon el a közönség, utána nyomjuk rá a keményet, hogy essen szét az agya... Különösen basszusgitároknál gyakori, hogy ha növekedik a torzítás, alulról elvékonyodik a hang. Ezért egyes busztolókba szintfüggő mélyemelő hangszínszabályzót is építenek.

Harmonikusokat nemcsak túlvezérléssel lehet előállítani. A harmonikus dúsító, más néven exciter – olyan szerkentyű, amely az alaphangokhoz hozzákeveri a felharmonikusokat, és ezzel vastagabbá, dögösebbé, hangosabbá teszi a hangot. Olykor régi felvételeket fényesítenek ki vele, amelyekben kevés volt a magas hang, vagy az idő vasfoga lerágta őket. A másik, sajnos gyakori felhasználási mód rádió- és tévéállomások adásprocesszorainak részeként az, hogy úgy nő a hangosság érzete, hogy közben a hangerőt, tehát az adóberendezés kivezérlését nem kell növelni. A hallott hang torz lesz ugyan, de kit érdekel...

Tulajdonképpen a „hagyományos”, sípos orgona is úgy müxik, mint egy harmonikus dúsító, hiszen az egyes orgona regiszterek kapcsolgatásával az alaphangok felharmonikusaihoz tartozó sípokat is megszólaltatjuk, és ezzel különféle hatásokat érhetünk el, illetve, egyes hangszereket imitálhatunk.

Az egyik első, a gyakorlatban is használt harmonikus dúsító az Aphex cég Aural Exciter nevű cucca volt. A kezdeti időszakban a készüléket nem is lehetett megvásárolni, olyan nagy titok volt, hogy mi van benne. A bérlet díját a kész felvétel alapján számolták, aminek összege 30 dollár volt műsorpercenként. Néhány esztendeig vidáman működött a fejőgép, később pedig jó pénzért árulni is lehetett a ketyerét. Leginkább masteringhez, vagyis a felvétel végső hangzásának masszírozására jó a harmonikus dúsító.

Az Aural Exciter legújabb változatát kb. 100 000 forintért vásárolhatod meg, ám az őskütyüt digitálisan is modellezik, és bővítmény (plug-in) formájában lehet bűvészkedni vele számítógépes munkaállomásokon.

Napjainkban már számos mastering bővítmény létezik, amelyekkel a hangfelvételek végső hangzása alakítható ki. Ezek egyik szolgáltatása szintén a harmonikus dúsító.

Kezdetben csak a bemenetre érkező jelek 700 - 800 Hz fölötti tartományát dúsították, mert a mély hangokhoz adott felharmonikusok bezavartak a hangképbe. Később a két tartományt különválasztották, és mindkettőben külön-külön lehet beállítani azt a szintet, amikor már harmonikusok képződnek, továbbá e harmonikusok nagyságát.

A fenti ábrán látható, hogy a bemenetről érkező jel elágazik. Az egyik ág a mélyeket, a másik a magasakat dúsítja. Magát a dúsítást rezgéskeltő áramkörök, generátorok végzik, amelyek a rájuk vezetett jel hatására azok frekvenciáinak többszöröseit állítják elő. Tehát ha pl. a magasdúsító lánc generátorára egy 2 kHz-es jel érkezik, akkor a generátor 4,6,8,10,12,14,16, esetleg 18 kHz-es szinusz rezgéseket hoz létre.

 

A modern harmonikus dúsítók több sávban működnek, és az egyes harmonikusok egymáshoz viszonyított fázisát is tologathatjuk velük.