A hangtechnika szerelmesei körében időről-időre dúló ádáz csatározások vidítják föl a kívülállót. A harc lényege, hogy az elektroncsöves vagy a félvezetős berendezések szólnak-e jobban. E háborúban azért nehéz állást foglalni, mert senki nem hallotta sem az összes jobb minőségű félvezetős, sem az összes elektroncsöves erősítőt. Valahogy mégis úgy van az, hogy igen meggyőzőnek tűnik egy csomó félvezetős cucc – mindaddig, amíg egy igazi csöveset nem hallottál. A 21. században egyre több csöves berendezés készül, és föllendült az elektroncsövek gyártása is. Sajnos, hazánk megint kimaradt a jóból.

Az elektromos és elektronikus készülékek közös jellemzője, hogy elektromos áramot használunk a működtetésükhöz. Azonban sok-sok évvel ezelőtt két részre osztották azokat az alkatrészeket, amelyekből e készülékek felépülnek. Pontosabban három részre:

Cs. Kádár Péter 1984-ben megjelent Diszkónika című könyvének az volt a célja, hogy szórakoztató módon, és olvasmányosan mutassa be a rockzene és a diszkó korabeli technikáját. Viszonylag könnyű dolga volt a szerzőnek, mert az eszközpark alig pár tucatnyi kütyüből állt, csupán összegezni kellett azokat az ismereteket, amelyek addig magyar nyelven csak elszórtan vagy sehogy nem jelentek meg.

 Sőt, nemcsak az mp3 után, hanem előtte és alatta is nyüzsgő élet volt a veszteséges hangtömörítések világában. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy a digitális technika óriásai és törpéi nem akartak beletörődni, hogy az mp3 mindent vitt, másrészt ugyan az mp3 nem a digitális képrögzítés és -átvitel melléktermékeként született meg, ám az mpeg társaság – Moving Picture Experts Group „kegyeskedett” befogadni, mint az mpeg1 eljárások harmadik rétegét.

„Miután anyukám meghozta Bécsből a kétkazettás magnót, kölcsönkértem G-től a metalikákat, és esténként az ágyamon ücsörögve próbáltam a virtuális szerkón dobolni a zene alá (módosított karaoke), aminek legalább olyan masszív racionális érv szolgált alapul, mint amilyen egy házgyári fal, kisvakondos tapétával: hiszen köztudott, hogy a Metallica dobosa a legjobb a világon. Két szám után totál vörös lett az alkarom, és kidagadtak rajta a szivárvány minden színében játszó erek, ekkor odahagytam a dobot és addig ráztam a fejem, amíg a nyakam el nem fáradt, az este hátralévő részét pedig archaikus-misztikus deszmetál hörgéssel töltöttem, amíg rám nem szóltak, hogy most már kuss legyen.”

A veszteséges hangtömörítések nemcsak azért veszteségesek, mert a tömörített filéből nem lehet visszaállítani az eredeti jelet. Sokkal nagyobb veszteség, hogy aki csakis ilyen módon tömörített felvételeket, műsorokat hallgat, ezeken nő föl, annak számára ez lesz a természetes. Nem fogja érezni, hogy valami hiányzik belőlük, ami paraméterekkel nem is mindig írható le. 

Veszteségmentes az a tömörítés, amikor a tömörítvényből az eredeti jel tökéletesen visszaállítható. Eredeti jelnek a digitális technikában a PCM jelet tekintjük. Ezt a jelet digitalizálással állítjuk elő az analóg jelből, az analóg jel sávhatárolása, az abból vett minták, a minták tartása, kvantálása és kódolása segítségével.

A 20. század közepén már kiváló minőségű hangtechnikai berendezéseket és felvételeket tudtak készíteni. Valószínűleg meglepődnél, ha pl. a Mercury cég „Living Presence” sorozatából hallgatnál meg valamit – persze, a lemezhez méltó hangláncon.

A hangosság csatája a digitális korszakban bontakozott ki igazán. A számítógépes hangmunkaállomások végtermék (mastering) bővítményeinek egyik fontos szolgáltatása az alulról kompresszálás, vagyis az, hogy a kis jeleket húzzák föl, így belső dinamika ugyan alig lesz, de minden jó hangosan fog szólni.

Már elég sokat tudsz pszichoakusztikából ahhoz, hogy egyértelműen válaszolj: nem, nem jobb. Legalábbis, nem mindig jobb. Akkor vajon miért törekszik az emberi faj arra, hogy minden egyre hangosabb és még annál is hangosabb legyen? Erre is tudod a választ: azért, mert a nagyobb hangosságú hang messzebbre és így több emberhez is eljut, és mert aki hangosabb, annak nagyobb a hatalma.