A hangszín az egyik legfontosabb minőségi észlelése a hangnak: ennek segítségével azonosítjuk és különböztetjük meg a beszélő személyeket, a hangszereket és a veszélyt jelző hangjelenségeket.

Sőt, akárki is lehetsz! Mert ki ne szeretett volna már szebb, okosabb, fiatalabb vagy legalábbis különleges lenni? Én például egészen biztosan, annak ellenére, hogy így vagyok tökéletes. És milyen sokan ábrándoztunk már arról, hogy ünnepelt sztárok leszünk, akik a világot jelentő színpadon vagy képernyőn megjelenve, a pasik/csajok millióinak szívét és a milliomosok pénztárcáját nyitjuk meg.

Semmi nem úgy jó, ahogy van. A hangtechnikában vagy azzal van bajunk, hogy változatlan tempó mellett szeretnénk, ha a mély hangból magas, a magas hangból mély hang legyen, vagy azt, hogy változtatva a tempót, ne változzon a hangmagasság.

Ha valamilyen billentyűs hangszeren – zongorán, szintetizátoron – leütsz egy billentyűt, és sorban utána még néhány egymás mellett levőt, nyilvánvaló, hogy ahhoz a billentyűhöz tartozik magasabb hang, amely a másikhoz képest jobbra van. Teljesen természetes számunkra, hogy a pl. zongora hangjai egyértelmű hangmagasság érzetet okoznak. A hangszerek egyes hangjaiban több összetevő is van; például az alaphang és annak többszörösei, a felharmonikusok. A tiszta hangok esetében a hang frekvenciája többé-kevésbé meghatározta a hangmagasságot. Az összetett hangok esetén vajon melyik frekvencia felel ezért az érzetért?

A melodikus hangmagasság a fizikai hangok frekvenciái szerint szerveződő észlelés, ami azonban nem ad minőségi jellemzést arról, hogy milyen az egyes hangokhoz való viszonyunk. Két hang hangmagasság – a hangköz – érzékelése során azonban más a helyzet. Van olyan hangköz, ami tetszetős, kellemes; ezeket konszonáns hangközöknek hívjuk. A másik csoportba pedig a csúnyának, visszataszítónak, kellemetlennek tűnőek, vagyis a disszonánsak tartoznak.

A hangmagasság ugyanúgy szubjektív élmény, mint a hangosság. A hangforrások azonosítása sokkal inkább a hangmagasságon, mintsem a hangosságon alapul. A hangmagasság érzete pontosabb is, mint a hangosságé, különösen, ha összetett hangokról van szó. Már a hangerő esetén sem volt egyszerű a kapcsolat a hangossággal, a hangmagasság és a frekvencia viszonya még ennél is kevésbé egyértelmű; azonos frekvencia esetén is lehet eltérő az észlelt hangmagasság, és eltérő frekvencia is észlelhető azonos hangmagasságként.

Ha egy hang fizikai magasságát akartuk jellemezni, akkor frekvenciáról, rezgésszámról beszéltünk. Ha e rezgésszámok viszonyát vagy egymástól való távolságát akartuk ábrázolni, akkor mindenféle függvényeket rajzoltunk.

A kritikus sávokat a hallásiszűrő-modell alapján lehet elemezni. E tartományok nemcsak azért kritikusak, mert nehéz megérteni őket, hanem mert egy-egy sávon belül másképp érezzük a hangosságot, mint a sávon kívül. Visszaballagunk hát a hallásiszűrő-modellhez, és először arra keresünk választ, hogy milyenek is az egyes szűrők?

A szűrők paramétereinek megadása úgy is történhet, hogy azt vizsgáljuk meg, hogyan viselkedik abban a tartományban a szűrő, ahol szűrésre használjuk, és hogyan e tartományon kívül. Példánkban egy sáváteresztő szűrőt elemzünk, ideális és valóságos esetben.

Oly sokszor volt már szó akusztikai, pszichoakusztikai, elektromos és elektronikus szűrőkről, hogy mielőtt a hallási mechanizmus további részleteiben merülnénk el, érdemes visszatérni a szűrők világába. Most az elektromos-elektronikus szűrőket vesszük sorra. Nem áramköri szempontból, hanem inkább a funkciójukat és paramétereiket tekintve. Hozzáteszem, hogy a többi szűrő is hasonló módon jellemezhető.