A hangok felismeréséhez a hallórendszerünknek „tudnia” kell, hogy milyen hangot is hallunk. A hallókéregnek fel kell ismernie a hangmintát, azaz pl. a spektrumot, az intenzitást, az egyes hangokban bekövetkező változásokat is. Az elemzést az elsődleges hallókérget körülvevő magasabb rendű auditív területek végzik.

A pszichofizika fejlődése során igyekeztek egyre kifinomultabb skálázásokat használni. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezekkel az a cél, hogy az emberek segítségével végzett mérések minél kevésbé legyenek személyfüggők, vagyis minél tárgyszerűbbek és pontosabbak legyenek. Emberek segítségével, de nem embereken kísérletezünk.

Amikor a hallórendszer vizsgálatakor arányokat becsülünk meg, viszonylag pontos eredményt kapunk, ha a kétszeres hangosságérzethez keressük a fizikai hangerő értékét. Ha viszont az a feladat, hogy egyből a négyszeres arányt állapítsuk meg, biztosan nem az lesz az eredmény, mintha először a kétszereset, utána pedig a kétszeres kétszeresét vizsgálnánk. Még nagyobb gond volna, ha – mondjuk – másfélszeres vagy 2,5-ször arányt kéne megsaccolni. 

Most egy csöppet kapaszkodnod kell! Nem azért, mert attól kell félned, hogy pucéron belepottyansz a jeges vízbe, hanem mert egy, a rockzene és a diszkó technikájában teljesen ismeretlen fogalommal, az éppen érzékelhető különbséggel vagy a legkisebb érzékelhető különbséggel kell szembesülnöd. Hazánkban egy nagyon híres kutató, Mérő László vezette be ezt a fogalmat, ezért van neki magyar rövidítése, a LÉK. Angolul just noticeable difference-nek, JND-nek hívják.

 Az ember hallórendszere nem minden hangot érzékel, és még ennél is sokkal kevesebbet dolgoz föl, mert hamar elpusztulnánk amiatt, mert a nagy hangzavarban nem ismertük föl a veszélyforrások hangját.

A hallás lélektanának egyik legnagyobb kétsége, hogy miként lehet mérni a szubjektív hangélményt. S egyáltalán, léteznek-e az észlelésnek paraméterei? Ez azért nagyon fontos kérdés, mert ha tudjuk mérni a szubjektív értékeket, akkor tudunk olyan berendezéseket is készíteni, olyan eljárásokat találhatunk ki, amelyek tervezésekor, gyártásakor vagy megszólaltatásakor igazodhatunk ezekhez az értékekhez. Vagyis nem tartalmaznak fölösleges részeket, viszont ami a helyes észleléshez szükséges, azt nagyon is jól tudják. Különösen fontos ez a digitális hangtechnikában, ahol minden bit számít – nem véletlenül vacakolnak a nagy gyártók immár évtizedek óta ezzel, s érnek el igen szép – vagy éppenséggel kétségbeejtő – eredményeket.

Az eddigiek során jobbára az érzékelésről volt szó. Itt az ideje, hogy a hallórendszer észlelési jelenségeit is megvizsgáljuk. A megismerési folyamatoknak ugyanis csak az első lépcsője az érzékelés. 

A hallópálya első szakaszán már csaknem túljutottunk, érdemes azonban egy kicsit még elidőzni azon, hogy miért is ilyen bonyolult ez az egész? Miért nincs úgy, hogy a hallóideg egyszerűen csupán betorkollik az agyvelő egy – na jó, két – pontjába, és az ott lévő központ mindent elintéz?

 A hallórendszer eddig elemzett részei a környéki vagy perifériális idegrendszerhez tartoznak. Azért van szükség a perifériára, mert a központ nem képes közvetlenül feldolgozni a hangrezgéseket, kell átalakító szerkezetre. Ez a szerkezet a fül. A környéki idegrendszer szolgálja ki a központi idegrendszert, a központi idegrendszer a környéki idegrendszeren keresztül ad utasításokat.

Még sokáig elmerülhetnénk az idegsejtek, idegrostok működésének szépségeiben, korlátozzuk azonban ezt a gyönyörködést a belső fül működésének részletesebb megismerésére, mert ott is van látnivaló bőségesen!