Ahhoz, hogy meg tudjuk határozni, mekkora a hallásveszteség, a hallhatósági függvényből kell kiindulni. Ez a függvény átlagolással jött létre, és – mint már az előző részben említettem – van egy kis bizonytalansága.

Ha a tüskéket leszámítjuk, kb. 5 dB ez a szórás, ennek ellenére, sikerült egy olyan görbében megállapodni, amelyet világszerte etalonnak tekintünk. Ha ezt a görbét kiegyenesítjük, akkor minden eltérést ehhez viszonyíthatunk. Az így kapott ábrát audiogramnak nevezik.

Az audiogram csaknem a teljes hallható frekvenciatartományt ábrázolja, de csak néhány konkrét frekvencián adnak jelet külön-külön a bal és a jobb fülbe. A diagram 0 dB fölé is van skálázva, hiszen – főként kisgyermekek esetén – az átlag hallhatósági függvénynél érzékenyebb is lehet egy ember hallása.

Attól függően, hogy melyik frekvenciatartományban mekkora a hallásveszteség, következtetni lehet a veszteség okára. Külön-külön vizsgálják a légvezetéses és a csontvezetéses hallást is.

Amikor a hallás romlását már mérni is lehet, akkor elég nagy a baj. Az első feltűnő jel inkább az, hogy a létünk komfortérzetéhez járuló halk neszeket nem halljuk.
Egyszer, régen, édesanyámmal sétáltam az erdőben.
– Úgy szeretem a természetet, olyan jó csend van! – mondta kipirult arccal anyu.
– Hát nem hallod a fák levelének susogását? – kérdeztem ámulva.
– Nem. - mondta anyu, és kezdett eltűnni a pír az arcáról.
– Figyu, milyen szépen dalol az a madár! – kiáltottam.
– Hol? – kérdezte anyu, kicsit szomorúan.
– Mindjárt ott leszünk, ahonnan a patak csobogása érkezik. – próbáltam lelkesíteni anyut.
– Igen, ott – válaszolta anyu, és lehajtotta a fejét.
Kisvártatva kiértünk a rétre, és már sejtettem, hogy a tücskök csak nekem ciripelnek.

„Az irigy démon szomorú tréfát űzött velem, ugyanis a hallásom három éve egyre rosszabb lett (nagyothallás).
A fülem éjjel nappal zúg (tinnitus), az életemet nyomorúságosan élem. Két év óta kerülök minden társaságot, mert nincs lehetőségem arra, hogy megmondjam az embereknek, hogy siket vagyok. Ha más lenne a foglalkozásom, akkor könnyebben menne, de az én foglalkozásomban ez egy borzasztó állapot…
A hangszerek és az énekhangok magas hangjait nem hallom (időskori magas hang veszteség), ha kissé hátrább vagyok, akkor a zenekar fúvósait sem hallom.
Néha hallom a halk szónokot is, de nem értem szavait (beszédértési zavar).”
És mégis amikor valaki kiabál, szinte kibírhatatlan számomra (kóros hangosságfokozódás).”

A halláskárosodásnak két fajtája van: a vezetéses hallászavar és az érzékszervi-idegi halláskárosodás.

A vezetéses hallászavart a külső fül vagy a középfül betegsége okozza. Általánosan jellemző az érzékenység csökkenése valamennyi frekvenciára nézve. Kiváltó tényező lehet a fülzsír felhalmozódása a külső fül járataiban (mely orvosolható a külső hallójárat tisztításával), valamint a fülgyulladás. A gyulladás folyadékot halmozhat fel a középfülben, ha pedig az Eustach-kürtöt is érinti, akkor a dobhártya repedését okozó nyomásnövekedést eredményez. Ha gyulladás ráterjed a középfül kamrájára, csontbetegség jöhet létre, mely sebészi beavatkozást igényel.

Vezetéses halláskárosodást okoz az otoszklerózis nevű betegség. A középfülben található kengyel és azovális ablak körüli elcsontosodás jellemzi ezt a nyavalyát. Beteg csontgócok alakulnak ki, amelyek leggyakrabban az ovális ablak körül találhatók. A kengyel az ovális ablakban fokozatosan rögzül, nem tud mozogni, nem adja át a rezgéseket a belső fülnek. A nőknél gyakoribb az otoszklerózisra utaló diagnózis, valamint gyakran az elváltozás kialakulása a terhességgel is összefügghet.

Érzékszervi-idegi halláskárosodás minden olyan tényező, ami a csiga vagy a hallóideg roncsolását eredményezi. Ilyen például az életkor, a környezetünkben mindenképpen előforduló zajhatás, az esetleges narkotikumok, és még számos veszélyforrás.

Az életkor előre haladtával (főként ipari társadalmakban) szinte elkerülhetetlenül romlik hallásunk, csökken érzékenységünk a magas frekvenciákra nézve.

A szelektív, magas frekvenciákat érintő halláskárosodás rendkívül hamar elkezdődik, sajnos. A 30 éves emberek a 15 kHz-nél magasabb, az 50 év felettiek a 12 kHz-nél magasabb frekvenciákat többnyire már nem képesek hallani, a 70 évesek számára pedig az érzékelt frekvenciák felső határa 6 kHz-re lecsökkenhet, ami a normál beszéd tartományán belül van, tehát a beszédet is alig hallják.

A férfiak halláskárosodása fokozottabb, mint a nőké.

Békésy szerint az életkor előre haladtával a csiga hajlékonysága csökken. Más kutatók a csiga vérellátásának öregedéssel járó romlását emelik ki okként, amely a szövetpusztulást vonja maga után. Megint mások azt állítják, hogy a különféle zajhatások egy élet során folyamatos romlást okoznak a hallásban. Ezt bizonyítják azok a kutatások, amelyek szerint a zajszennyezéstől mentes környezetben élő 70 éves afrikaiak hallása rendben van.

Az időskori halláskárosodás úgy is fölfogható, hogy a természet „elenged” minket. Nem öl meg, csupán az érzékszerveink működését hagyja elromlani. Így kevésbé vesszük észre a veszélyt, nehezebben tudunk szót érteni másokkal – már nincs szükség ránk. Persze, tiltakozunk ez ellen, s talán egyszer nemcsak az életkorunk lesz hosszabb, hanem teljesebb életet is élhetünk.

A már oly sokszor átkozott zaj azonban mindenképpen rongálja a hallórendszerünket. A hallórendszer ugyanis alapvetően a halk hangokra van kitalálva: a természetben se koncert, se diszkó nincsen, s nagyon kevés a fájdalmat okozó, hangos hang. A zajhatás következtében az érzékszervek károsodnak a belső fülben. Gyakran erős, hirtelen hangingerek okozhatnak maradandó halláskárosodást, de funkciócsökkenést válthatnak ki a tartósan hangos zajok is. A fiatalok esetében a halláskárosodás két legfőbb kiváltója a hangos zene, és a fül- vagy fejhallgató. Tartós zajhatás lehet foglalkozási ártalom is – a zenészek (komolyzenében és rockzenében egyaránt), a hangmérnökök, a diszkósok hallása hamarabb romlik, mint sok más emberé, ezért szigorú előírások szabályozzák számukra is azt az időt, amennyit érdemi pihenés nélkül zajos környezetben tölthetnek.

A rock koncerteket gyakran látogató és az azokat nem látogató egyetemisták között mintegy 2 dB-nyi, egyértelműen jelentkező hallásküszöb-különbség volt kimutatható minden frekvenciatartományban egy 1975-ös, tehát a maihoz képest kisebb zajterhelésű vizsgálatban.

Teljesen hétköznapi környezetben is eléri az embert számos veszélyforrás (szirénahang, városi alapzaj). Egy forgalmasabb utca zajszintje elérheti a 100 dBSPL értéket, a földalattiban pedig még magasabb ez az érték. Ezen tényezők megemelik hallásküszöbünket. Átmeneti küszöbeltolódáskor a hallás érzékenysége csak átmenetileg romlik. Az eltolódás mértékét a zaj hangossága és időtartama befolyásolja. E két tényezőtől függ a normális küszöbérték visszaállásáig eltelt idő is. Alacsony frekvenciájú zaj esetén a nők kisebb küszöbeltolódást mutatnak, mint a férfiak, viszont a férfiak küszöbeltolódása alacsonyabb a magas frekvenciájú zaj esetében.