Hogy ez miért történhetett meg, azt többek között a filmhang technikája is lehetővé tette, és a játékfilmes hangesztétika változása is szolgálta. Holott a Pygmalion a 20. század egyik legnagyobb angol nyelvű vígjátéka – amely nemcsak brilliánsan megrajzolt szereplőiről, szellemességéről, szatírájáról és felforgató jellegéről nevezetes, hanem a szocializmus, a feminizmus és a nemi kérdések iránti alapvető érdeklődéséről is. „Dolgozz, amíg inkább állat leszel, mint ember; aztán ölelkezz, veszekedj és igyál, amíg el nem alszol!”

Kevés 20. századi színdarabot adaptáltak olyan sokféle médiumra, mint George Bernard Shaw Pygmalion című művét. A darabot 1913-ban mutatták be először a színpadon, majd könyv formában is megjelent (1916), számos forgatókönyv és film alapjául szolgált (1934–38), színpadi musicalként (My Fair Lady, 1956) és filmmusical (My Fair Lady, 1964) formájában is feldolgozták. Ezen felül az eredeti szöveget 1939-ben és 1941-ben is átdolgozták.

Elsőként javaslom, hogy ismerkedj meg az eredeti dráma szövegével. S máris van egy kis gond, mert mint említettem, több változata van a drámának. A Shaw által jóváhagyott, színpadi előadásra szánt szöveget végső változatát angolul pl. a szerző képe alatti linkre kattintva olvashatod el:

https://dn790000.ca.archive.org/0/items/pygmalionromance00shawuoft/pygmalionromance00shawuoft.pdf

Mészöly Dezső 1953-as Pygmalion fordítása kissé szemérmes. A hazai színházi és tv-játék gyakorlatban a felszabadulás után ennek alapján játszották a darabot. A fordító fényképe alatti linkre kattintva a jobb oldalon van a magyar szöveg, ami hosszabb, mint a bal oldali angol. Ennek az az oka, hogy az angol rizsa a legelső szövegváltozat.

https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Shaw%2C_George_Bernard-1856/Pygmalion

Az eredeti dráma címének mitológiai hátteréről, Shaw szándékáról és a nyelvhasználatból eredő osztálykülönbségek magyarra fordíthatóságáról – illetve, valójában a fordíthatatlanságáról – röviden és világosan írt Nádasdy Ádám a kép utáni linken olvasható kis jegyzetben, ami különösen azért jó, mert nem nekem kell elmesélnem, amit más jobban tud.

https://ketezer.hu/2011/01/maga-szettaposott-karalabe/

Sajnos, Nádasdy Ádám fordítása nem található meg a neten, pedig valóban hatásosabb, hogy Liza „Franc nyavalyát!” felkiáltásából „Faszt!”, a „piszkol”-ból „úgy kezel, mint egy darab szart” lett.

Remélem, már valamennyire képbe kerültél. Már, amennyire lehetett. Mert például a múlt század elejei színházi előadásokról nem maradt felvétel, csupán a korabeli kritikák utalnak arra, hogy valami baj történhetett. Ráadásul a Pygmaliont nem is a szülőhazájában, hanem Németországban játszották először. Ha röviden össze akarom foglalni a mű cselekményét, akkor egy fonetikával foglalkozó tudós és a haverja egy nyomorban élő virágáruslányt kikupál, és...

És?

És itt a gond. A szerző a nézőre próbálta bízni, hogy és azután mi történik? Tessék már megmondani! De bár Shaw nem akarja megmondani, hiszen Eliza elmegy a darab végén, csak az nem érti, aki nem akarja, mégis megmondja. Előbb egy utószóban, amit te is olvashattál, miszerint Eliza Freddyhez megy hozzá, mert a pasi önmagért szereti őt, és ez mindennél többet ér. Aztán, hogy ez még érthetőbb legyen, át is dolgozza, „befejezi” a művet, valahogy így:

Vagyis Shaw megerősíti, hogy Eliza Freddyhez megy feleségül. De hát ez nem lehet! Egy romantikus vígjáték nem fejeződhet be így! Csakhogy Shaw nem romantikus vígjátékot írt, hanem társadalmi szatírát. Ám ez kit érdekel? Az 1938-as film készítőit semmiképpen nem, akik 350 000 akkori dollárnak megfelelő összegből forgatták azt a filmet, amely később a My Fair Lady alapja lett. Ez ma kb. 8,2 millió dollárt jelent, ami nem valami nagy összeg egy film esetében.

Noha a főcím szerint Shaw részt vett a forgatókönyv írásában, Gabriel Pascal, a film producere és társszerzője valójában becsapta a már idős embert. Így csak akkor szembesült az író azzal, hogy a film végén Eliza visszament Higginshez, amikor már késő volt.

A filmet angol nyelven, automatikus magyar felirattal a Youtube-on nézheted meg.

Az kétségtelenül Pascal érdeme, hogy a Pygmalion filmszerű, nem egyszerűen fényképezett színház. A film filmszerűségében az operatőr, Harry Stradling, és a vágó, David Lean munkája legalább olyan meghatározó, mint a rendezőké, Anthony Asquithé és Leslie Howardé. A virágárus lány Eliza szerepét Wendy Hiller játszotta. Az ő Elizája nem istennő, nem megközelíthetetlen szépség, hanem melegszívű ember, akibe egyből szerelmes lehetett a legellenállóbb férfi is.

Ugye, tudod, kik nincsenek feltüntetve a stáblistán? Így van. A hanggal foglalkozók. Szerencsére, az AFI (American Film Institute) adatbázisából kiderül néhány fontos adat. A film a Pinewood filmstúdióban készült, amely éppen 1938-ban olvadt össze Korda György Denham Studiójával. A Londontól kb. 29 km-re levő stúdió egyik híres produkciója volt a Pygmalion. A hangtechnikáért Alex Sash Fisher volt a felelős. A film hangzását a Western Electric Wide Range System elnevezésű mozi hangrendszerhez tervezték.

Mikrofonként az 1931 óta gyártott Western Electric WE 618-as típust vagy ahhoz hasonlót használtak; ennek brit megfelelője az STC 4017 volt. A szerkezetet egyébként a Bell Laboratories fejlesztette ki. Az átviteli sávja kb. 35 Hz - 9 500 Hz volt.

Érdekes csatlakozója volt; később átépítették XLR-re.

Ez a mikrofon kicsi és könnyű volt, el lehetett rejteni a díszletekben, és mikrofonrúdra is lehetett szerelni.

A hangfelvételek többségét stúdióban rögzítették, de készült néhány külső felvétel is. Ezekben azonban nincs helyszíni szinkronbeszéd, csak zene, belső monológok és környezeti hangok vannak. A beszéd többségét a képpel együtt vették föl, talán csak a film legkegyetlenebb jelenetsora utószinkron, amelyben Elizát erőszakkal fürdeti meg a házvezetőnő.

S itt álljunk meg egy pillanatra! Higgins, Pickering és a házvezetőnő szerint, aki szegény, az koszos és büdös. De nem csak szerintük. Az uraságok szerint mindenütt a „civilizált” világban. Legyen szó hol virágárusról, hol munkásról, hol parasztról, hol nem fehér bőrű emberről. Ezt talán legjobban Derkovits Gyula képzőművész Dózsa fametszet sorozatának legdrámaibb darabja illusztrálja.

Pedig a korabeli brit társadalomban a tisztaság maga is a „tisztesség” és a társadalmi elfogadhatóság jele volt, és a munkásosztály nagy része éppen, hogy törekedett erre, még nagyon nehéz körülmények között is. Több történeti munka is hangsúlyozza, hogy a „respectability”, vagyis a tisztes élet mércéjéhez a tisztaság is hozzátartozott. A gond inkább az volt, hogy a szegénység megnehezítette a tisztálkodást. Sok régi munkáslakás eredetileg fürdőszoba nélkül épült, a kádféléket gyakran utólag szorították be a házba. Ez nem erkölcsi kérdés volt, hanem infrastruktúra: zsúfoltság, kevés víz, kevés hely, nehéz mosás, városi korom és füst. Sőt. A második világháború előtt a londoni munkáslakások túlnyomó többségében wc sem volt, és még napjainkban is sok olyan lakás van, amelyben – saját tapasztalatom – vigyázni kell, mennyi wc-papírt használsz, mert a vékony csövek könnyen eldugulnak.

Ezért a Pygmalionbeli fürdetés nem egyszerűen higiéniai jelenet, hanem osztályszertartás. Nem azt mondja: „Eliza koszos, tehát meg kell tisztítani”, hanem azt, hogy a felsőbb osztály szemében az új társadalmi szerephez új test, új ruha, új szag, új viselkedés kell. Nemcsak Eliza beszédét kell „megreformálni”, hanem többet is, hogy eléggé úrinőnek hasson. Vagyis az előítélet két rétegben működik: szociális hazugságként, mintha a szegénység egyenlő volna a piszokkal; és színházi-ideológiai eszközként, így a fürdetés a „civilizálás” megalázó rítusa lesz. Ez testi megszállás, testszégyenítés. Eliza testét, ruháját, hangját, egész megjelenését mások veszik kezelésbe. Ez nem egyszerű segítség, hanem osztályhatalom. A darab azt mutatja meg, hogyan fordítja le az osztálytársadalom a különbségeket a test nyelvére: „Ami nem olyan, mint mi, azt előbb le kell mosni”.

Ráadásul a következő jelenetsor azt sugallja: lám, jót tettünk vele, hiszen a végén örül. Vagyis az erőszak utólag igazolást kap az eredményből. Ez nagyon régi, nagyon veszélyes logika: előbb megalázunk, majd a siker vagy a hálának látszó reakció bizonyítékká válik, hogy jogos volt a beavatkozás. Eliza öröme nem feltétlenül azt jelenti, hogy a procedúrát helyesli. Inkább azt, hogy tetszik neki, hogy szép lehet; először tapasztalja meg, milyen, ha figyelnek rá; megérzi a társadalmi felemelkedés lehetőségét; és talán egyszerűen örül annak, hogy végre nem nyomorult helyzetben látszik.

Higgins lakása igencsak a tudóshoz és a fonetika tanárhoz méltó műgonddal van berendezve. Az egyik eszköz egy villanymotorral forgó tükör, ami egy gázláng képét alakítja át rezgésképpé. Ha a tanuló a gázláng előtt ülve beszél, a láng fickándozni kezd, s ha a h hangot a tanuló határozottan, jól ejti ki, a láng elalszik. A londoni proletár beszédmód, a cockney egyik fő jellemzője, hogy a h hangot sehol sem ejtik. Nem véletlen, hogy a professzort éppen Henry Higginsnek hívják, de Liza meg az édesapja, Alfred Doolittle Enry Igginsnek szólítja őt.

A hullámforma oszcilloszkópon is megnézhető.

A következő eszköz egy nagy fülmodell, de ez csak dekoráció.

Aztán van egy rejtett mikrofon is.

E mikrofon jelét gramofonlemezvágó berendezéssel rögzíti Higgins. Megjegyzem, hogy a film magyar nyelvű szinkronja szerfölött kreatív, fonográfnak hívja, holott Higgins nem nevezi meg, csak készülékként említi. Bizonyára van a cuccok között valami erősítő is, ennek a jele megy az oszcilloszkópra is, de azt a szerkezetet nem látjuk.

A lemezvágó egyszersmind lemezjátszó is, hatalmas tölcsérrel.

A gramofonlemezről visszajátszott hang ugyanolyan minőségű, mint egyébként a film beszédhangja, semennyit nem romlik. Ez hangdramaturgiailag súlyos hiba. Mert épp itt kellene a nézőnek meghallania, hogy Eliza hangja már nemcsak Elizáé, hanem technikai tárggyá is vált, birtokolható, visszajátszható, elemezhető dolog lett. Ehelyett a film azt sugallja, hogy a hang lényege sértetlenül átmegy a gépen. Ha a film ezt a folyamatot „varázslattá” egyszerűsíti, akkor a hatalom működése is láthatatlanná válik. Mintha a rögzítésnek nem lenne ára. Pedig ennek a jelenetnek épp az lenne a tétje, hogy a beszédet Higgins kisajátítja, konzerválja, visszahallgatja, tananyaggá teszi. Ha a felvett Eliza és az élő Eliza ugyanazon a hangon szól, akkor a film pont ezt a rettenetes mozzanatot simítja el. Ezáltal Higgins munkája is ártatlanabbnak látszik, mint amilyen. Ha a felvételen Eliza hangja valóban idegenebb, szegényebb, sérültebb, tárgyiasabb volna, akkor sokkal jobban látszana, hogy Higgins nem pusztán „tanít”, hanem kisajátít és manipulál. Vagyis a hangsáv itt nemcsak pontatlan, hanem erkölcsileg is puhít.

Ami a film teljes hangminőségét illeti, a beszéd meglepően jó, mindig érthető. Egyenletes, függetlenül attól, hogy éppen mi a jelenet tartalma, tehát igyekeztek közelről mikrofonozni, amennyire ezt a kép engedte, és gyakran engedhette, mert sok a közeli. Nem a jelenet tere diktálja a hangot, hanem az érthetőség érdekében a fegyelem diktálja a jelenetet. Az egyszerű digitalizálás még megőrzött valamit a változó intenzitású hangsáv zajából, recsegéseiből. A Criterion a későbbi digitalizálás során szerencsére keveset gyógyított, de a hatásos zajcsökkentés következtében a beszéd kissé utószinkron hatásúvá vált.

A film zenéje más világ. A zeneszerző Arthur Honegger volt.

Ez elég gáz, mert Honeggert a 20. század egyik legjelentősebb alkotójának, a modern szomorúzene bátor kísérletezőjének tartjuk. Ehhez képest a Pygmalion filmzenéjének egyetlen érdeme, hogy nem énekelnek benne. Ez a muzsika gagyi, összecsapott fércmű, az a fajta giccs, ami megmondja, hogy mit érezz. Nem Honegger életművének jelentőségét vitatom, hanem azt állítom, hogy itt rutinból, külsődleges illusztrációként működő filmzene született. Vélhetően egyetlen, „jól elhelyezett” mikrofonnal vették föl, de legalább torz is. Kár, mert a zenéjétől eltekintve, az 1938-as Pygmalion ma is egészen nézhető, igaz, nem remekmű.

A Pygmalion hazánkban is népszerű darab, biztos kasszasiker. A Magyar Rádió műsorán például 1947. május 15-én is szerepelt, vélhetően élő adásban. Hangfelvétel nem maradt róla. Amiről viszont maradt, az egy színházi közvetítés felvétele.

A Katona József színház 1953. március 13-án mutatta be a darabot, hogy aztán még 566-szor láthassa a nagyérdemű.

Az előadás a már említett Mészöly Dezső fordítást használta. Vérbő komédia, sikersorozat, a korabeli kritika is jobbára kedvezően fogadta, ám kezdetben a közönség az előadás végén ülve maradt. Nem hitte el, hogy már vége van az egyébként majd’ háromórás műnek, azt hitte, azt remélte, hogy Eliza visszamegy Higginshez. Állítólag még a ruhatárnál sorba állva is kérdezősködtek. Az előadás nemcsak a korabeli honi színjátszás stílusát mutatja meg, hanem azt a gondolkodásmódot is, hogy miután jól kiröhögtük, kitapsoltuk magunkat, csak később esik le a tantusz a darab lényegi mondandóját illetően. Esetünkben például az, hogy Eliza miért nem ment vissza Higginshez. Ez jellegzetesen magyar, illetve közép-európai sajátosság; gondolj például Molnár Ferenc egyes színműveire.

A rádiófelvétel különleges dokumentum. A közvetítéshez a színpad szélén helyeztek el egy vagy néhány mikrofont, amely(ek)nek a jelét egy kis csöves pultocskával keverték, attól függően, hogy melyik mikrofonhoz volt közelebb a színész. Ehhez nagyon kellett figyelni, nehogy a hangmérnök, így a hallgató is lemaradjon valamiről, hiszen nincs kép, csak hang. Viszont, ha a színész távol volt mindegyik mikrofontól vagy elfordulva, esetleg hátrafelé beszélt, nem lehetett csodát tenni. Hozzáteszem, hogy a hangmérnöki kínt lehet ám fokozni, ha pl. operáról van szó, és a zenekari árokban is bazseválnak. Nekem volt szerencsém néhány ilyen felvételt készíteni, noha én már puskamikrofonokat használhattam, és kényelmesen csücsültem a közvetítőkocsiban, de így is voltak időnként reménytelen pillanatok – vagy ezekre fogtam, ha bénáztam. Ma már ifjú utódaimnak könnyebb dolguk van, mert a vezeték nélküli mikrofonokat rá lehet erőszakolni az előadókra, de így sem irigylem őket.

A Pygmalion közvetítés korabeli hangmérnökének a neve – ahogy ez lenni szokott – nem hangzik el a lekonferáláskor, pedig kiváló munkát végzett az egykori kollégám. A színpadi mikrofonon kívül még egy mikrofonra volt szüksége. A színház páholyában foglalt helyet a közvetítést vezető bemondó, aki elmesélte-elsuttogta, hogy ha te is ott lennél, mit látnál abból, ami színpadon történik. A bemondó általában kellemes hangú nő volt, de ebben az esetben be kellett érni egy pasival. A színházból érkező jelet a közelmúltban ocsmány módon lerombolt stúdióházban valószínűleg magnóval rögzítették (korábban lemezbe vágták), hiszen ekkor már gyártottak stúdiómagnót a Magyar Rádióban.

Most kicsit kizökkentelek a Pygmalionból. Ez ugyanis nem a Magyar Rádióban 1952-ben és ’53-ban gyártott SM-2/52 monó magnópáros fényképe, hanem a ChatGPT által az alábbi nyomdai rettenet alapján kitalált kép.

A valódi SM-2/52 gyártástechnológiai okok miatt volt párban, és teljesen hazai alkatrészekből gyártották. Pl. a tekercselő motorok esztergagépek hűtőfolyadék szivattyújához készültek. A két magnónak persze a műsorkészítés során is volt előnye, ugyanis egy tekercsre 76 cm/s sebességgel nem fért rá egy-egy hosszabb előadás. Ezért az első spulni vége előtt a második magnó is elindult felvételben. Adásba először az első tekercsről ment a jel, de a második is elindult valamivel korábbról, mint ahol az első tartott, kicsit nagyobb sebességgel. Amikor a két jel találkozott egymással, a második magnót is a névleges sebességre kapcsolta a hangtechnikus, és megfelelő pillanatban átváltott a két készülék kimenete között. Ehhez és a hasonló, alapvető biotrükkökhöz jó reflex, éles hallás és némi tapasztalat szükségeltetett. Aztán egy-egy munkatársunk vagy belerázódott egy-két hét alatt – vagy soha.

Az 1953-as felvétel digitalizálása során természetesen egybeszerkesztették az egész előadást, és igencsak remek munkát végeztek az illetékesek. Szánj hát a meghallgatására időt, biztosan élvezni fogod az eredményt.

Az emberiség ritkán bírja ki, hogy egy sikeres prózai színházi műből ne csináljon zenés darabot. A Pygmalion se kerülte el a sorsát. 1956. március 16-én mutatták be a New York-i Mark Hellinger színházban Alan Jay Lerner és Frederick Loewe musicaljét My Fair Lady címen, Rex Harrison és Julie Andrews főszereplésével.

A My Fair Lady zenei anyagát 1956. április 2-án rögzítették a CBS-nél, és abban az évben a Billboard musical listáján az első helyen szerepelt a lemez.

S ha már lúd, legyen kövér! A musical világszerte olyan siker volt, hogy versengtek a megfilmesítés jogáért. Végül 1964. október 21-én óriási felhajtás mellett mutatták be New Yorkban a 70 mm-es, Technicolor kópiájú, panoráma szélesvásznú, hatcsatornás hangú szuperprodukciót.

Ebben a filmben használtak először az énekhez vezeték nélküli mikrofont utószinkron helyett – de lassabban a testtel!