Előtte még egy kicsit stúdiómagnót szerel – hogy miért mindig azt a gépet, ki tudja… Viszont nem akárhová fut, hanem az új barátnőjéhez, Évához, akire végre rátalált egy szilveszteri bulin. Újabb zene; figyeld meg, mikor és hogyan változik a hangerő és a beszéd-zene hangosság-arány!

Hát igen, nem kicsit hagyományosan hatásvadász, de az milyen muris, hogy ünnepi öltözékben vannak, és magázódnak! Megint hirtelen vágás, és ez már újhullámos megoldás. Közeli kamera, dokumentarista hangkezelés, és tényleg, milyen sokan hömpölyögtek akkoriban a Lenin körúton… Tán még én is ott voltam, az édesapámmal a nénik fülébe trombitálni. Valójában ez a jelenet nem sötétül el, azt csak én csináltam, hogy ne zavarjon be a következő, amibe átúszik a kép. Ez a kevés áttűnések egyike a filmben.

Éva és Jancsi két hétig sétálnak. Sokfelé. Megismerhetjük a korabeli Budapestet a hétköznapokban.

Eközben megtudunk néhány dolgot róluk, a családjukról, de inkább Éva beszél. Szomjúságukat csillapítván Éva apja Auschwitzban, Jancsié a Don-kanyarnál evett havat. A párkapcsolatok épülése során természetesen keressük, hogy mi minden közös egymásban. Így aztán eljuthatunk addig, amikor a hollywoodi filmekben a Paramount Pictures nagyzenekara harsog. Az „Álmodozások kora” európai film. Csönd van.

Jancsi gyakran értékeli a történteket, a nézőknek magyaráz. És jöjjön végre egy kis Fogaskerekű is! Felfelé megy, épül a kapcsolat, de hogy mi lesz belőle, arra a gép működésének hangja nem ad választ.

Az újabb helyszín egy mozi. Történelmi összeállítás pörög, Hitler hatalomra jutásától kezdve. A film hangja kétféle módon szól. Ha hangos, akkor magát a dokumentumfilmet hallod. Ha halk, akkor Éva és Jancsi meséli az élményeit és az érzéseit többé-kevésbé suttogva. Vagyis ilyenkor nem az a fontos, hogy a történelem hogyan zajlott, hanem az, hogy számukra mi a fontos. Először nem is a filmről beszélnek, a háború még nem érintette meg őket, kicsik voltak. Az Úttörővasút (hiszen mindketten vasutasok voltak) és ’56 viszont igen.

A menni vagy maradni problémája. Van, amikor szótlanok, de olyankor is őket „halljuk”. Sajnos, ezt a részletet letiltotta a Youtube, kérlek, az alábbi linkre kattintva nézd meg!

https://indavideo.hu/video/Mozi_2

A korabeli kritika ujjongott, hogy végre van egy film, amelyben lehet nem kommunistának lenni. Csakhogy másról van szó. Ugyanis amikor Jancsi megkérdezte Évát: — Te… te kommunista vagy? Éva igen-nel válaszolt. Éva tehát a kérdésre válaszolt, és visszakérdezett: — És te? Jancsi így felelt: — Én mérnök vagyok. Jancsi nem hazudott, de nem ez volt a kérdés. Hiszen Éva sem azt mondta, hogy ő jogász. Éva még nem kérdezett vissza. Ez még mindig a kapcsolatuk bimbózó korszaka. Ám ez az első töréspont, Éva zavarban is van. Éva ugyanis azt mondja: én egy erkölcsi-politikai világképhez tartozom. Jancsi azt mondja: én egy működési, szakmai, technikai világhoz tartozom. Persze ez is kiskapu. Mert a szakmaiság látszólag kívül áll az ideológián, miközben a mérnöki munka nagyon is része a rendszer modernizációs programjának. Jancsi nem a rendszer ellenében mérnök, hanem a rendszerben mérnök. A villamosítás, rádiózás, ipar, tervgazdaság, technikai fejlesztés mind ideológiai keretben is értelmeződik, még ha ő ezt szakmai azonosságtudatként éli is meg. Ezért különösen erős, hogy a film nem mondja ki: Jancsi nem válaszolt. A nézőnek kell észrevennie. A korabeli kritika pedig, úgy tűnik, inkább azt hallotta meg, amit hallani akart: a kommunistaság természetes kimondhatóságát. Nem azt, ami még izgalmasabb: hogy a másik fél már nem ebben a nyelvben akar válaszolni.

Jancsi egyébként ritkán kérdez. Jancsi számára Éva nem igazán önálló történet, hanem egy szerep az ő saját történetében. Nem gonoszságból és nem is feltétlenül érzéketlenségből. Inkább abból a nagyon jellegzetes fiatal értelmiségi önközpontúságból, amelyben az ember azt hiszi, hogy ő most a világot, a jövőt, a rendszert, a szerelmet, a technikát, mindent egyszerre érti — csak éppen azt nem veszi észre, hogy a mellette, hozzá közel álló embernek is van múltja, félelme, családja, társadalmi helyzete, saját sérülése.

Éva viszont sokat beszél magáról. De Jancsi nem kérdez rá, mert nem figyel úgy, ahogy egy másik emberre figyelni kellene. Inkább reagál, magyaráz, elképzel, tervez, minősít. Éva vallomásai nem nyitnak meg előtte új kérdéseket, hanem beépülnek abba a képbe, amelyet Jancsi már amúgy is kialakított róla. Ez nagyon erős dramaturgiai jelzés. A film nem azzal mondja el Jancsi korlátait, hogy valaki megjegyzi: „Te önző vagy”. Hanem azzal, hogy hiányzik a kérdés. És ez hangdramaturgiailag is érdekes: Éva mondatai sokszor nem párbeszédet indítanak, hanem mintha a levegőben maradnának. Jancsi jelen van, hallja, de nem hallgatja meg igazán. Nem abból lesz konfliktus, hogy rosszul válaszol, hanem abból, hogy nem is kérdez. Jancsi tehát nem azért nem kérdez, mert nincs mit kérdezni, hanem mert a kérdezéshez alázat kellene. Annak beismerése, hogy a másik emberről nem tudok eleget. Hogy nem én magyarázom meg őt, hanem ő mondhatja el magát. A film egyik legszebb fájdalma éppen ez: Éva sokkal inkább emberként látja Jancsit, mint Jancsi Évát. Éva érzi, hogy Jancsi milyen, mitől vonzó, mitől veszélyes, mitől gyáva. Jancsi viszont Évából főként azt látja, amit Éva az ő életében jelent. Jancsi tekintete hiányos. És a film nagy részét ezen a hiányos tekinteten keresztül látjuk. Ezért nem derül ki, hogy Évának vannak-e barátai-barátnői, milyen a viszonya a kollégáihoz, és hogy Éva miért marad idegen a mérnökcsapat számára.

Ismét egy éles vágás, és végre Úttörővasútazunk. Nincs más hang, csak a zakatolás.

Van egy nem bizonyított érzésem. Sem a film író-rendezője, sem a két szereplő nem volt úttörővasutas, vagy legalábbis, nem olyan, akit a kisvasút közösségi szelleme megcsapott.

És itt megint személyesre veszem. A nagyobbik lányom is volt vasutas, akkor már Gyermekvasút volt a neve. A vasutasság kitartást, szorgalmat és felelősségtudatot jelentett. Hetente kétszer hajnali fél négykor kelt a kis csaj, hogy reggel hatra Aquincumból Hűvösvölgybe érjen. Este hatig volt szolgálatban. Amikor 50 éves volt a vasút, a Népszabadságban megjelent fényképen ő is látszik – bugyog föl az atyai büszkeség.

Mi is elmentünk erre az ünnepségre, és direkt nem vettünk jegyet. Ő pedig megbüntetett minket. Büszke volt, hogy nincs kivétel. Az „Álmodozások kora” két főszereplőjének arcán és játékán viszont semmiféle meghatódottság nem látszik, a kalauz — bocs, jegyvizsgáló — pedig nem kéri a jegyeket szavakkal, pedig ez a játék része. Az én lányom a vasútnál tanult meg közösségben élni, közösséget szervezni és vezetni.

Tudtad, hogy a rendszerváltás után az Úttörővasútat is meg akarták szüntetni, hiszen régen minden rossz volt? Eszükbe se jutott, hogy a gyerekektől vennék el Budapestnek ezt a nevezetességét. Erőteljes társadalmi tiltakozás hatására csak a vasút és néhány megálló nevét változtatták meg. Noha minden évben megy a rinyálás, hogy a kisvasút veszteséges, szerencsére ugyancsak minden évben megmenekül az immár 76 esztendős Úttörővasút, így visszatérhetünk a filmhez.

Mégpedig úgy, hogy játssz velem egy kicsit! A következő jelenetsorról elvettem a hangot. Nézd meg először így, némán! Vajon miről beszélnek?

Most visszatettem a hangot.

A képen szereplők beszédét most sem hallod, helyettük Éva mondja el Jancsinak, hogy milyen nehéz, gyakran lehetetlen segítenie az embereknek, akik hozzá fordulnak tanácsért, megoldásért. Az emberi kapcsolatok kuszák, szövevényesek, bonyolultak. Éva tehát a kétségeit fogalmazza meg. Ezzel szemben Jancsi, aki kivételesen Évához beszél, nem a film nézőihez, azt mondja el, hogy milyen egyszerű a rádió.

Nem tudom, Nepp József, a kis rajzfilm-betét alkotója ismerte-e E. Aisberg magyar nyelven először 1958-ban, majd kibővítve 1963-ban a Táncsics könyvkiadónál megjelent „Ilyen egyszerű a rádió!” című könyvét?

Ebben a könyvben a 18 éves, éppen csak végzett technikus, Okos Ifjú magyarázza el Kis Kíváncsi barátjának a rádiókészülék működését. Oldott, tegezős stílusban, a lap szélén ügyes kis grafikákkal, amelyeket a magyar kiadás kedvéért újrarajzoltak.

A teljes könyvet letöltheted az alábbi linkre kattintva.

http://users.atw.hu/aisberg/Ilyen%20Egyszer%C5%B1%20a%20R%C3%A1di%C3%B3.pdf

A film és a könyv közötti egyik hasonlóság, hogy mindkettő humanizál. Nepp József animációjában az elektroncsöveknek emberi arcuk van. Jancsi elmagyarázza, hogy a hibás vagy elavult alkatrész kicserélhető, hogy a csövek közötti rossz kapcsolatnak súlyos következményei vannak, hiába jó mindkettő külön-külön. Jancsi gondolkodása napjaink technokratáira jellemző. Hatékonyság, technológia, észszerűség, cserélhetőség. Csakhogy az emberek nem alkatrészek. A kis rajzfilm ezt érezteti, ezt nem értették azok a korabeli kritikusok, akik szerint Nepp József alkotása idegen betét az „Álmodozások kora” testében. Jancsi azt talán tudja, hogyan oldjon meg egy műszaki problémát, de azt nem tudja, hogyan kell másokkal együtt megoldani. Ez sokkal nehezebb tudás, mert nem elég hozzá az intelligencia. Kell hozzá türelem, pedagógiai érzék, önkorlátozás, diplomácia, és főleg annak a belátása, hogy a másik ember gyengesége nem jogosít fel arra, hogy átlépjek rajta, megszégyenítsem őt.

Most pedig jöjjön egy kis tviszt!

Az „Ugye, te is akarod?” a korszak egyik legnépszerűbb slágere volt. Az alkotóinak nevét azonban hiába keresed a film stáblistáján, holott Nádas Gábor és ifj. Kalmár Tibor egyáltalán nem titokzatoskodott. Lehetett itt valami turpisság, hiszen ez a dal az 1962-ben készült esztrádfilmben, a különben katasztrofálisan pocsék „Csudapest”-ben hangzott el először Sárosi Katalin és a Club együttes, majd kb. egy évvel később Toldy Mária előadásában, és kislemez is készült belőle. Gondoltam, mutatok neked egy részletet a „Csudapest”-ből, hadd szenvedjél te is, de inkább megkíméllek ettől.

Az „Álmodozások kora” restaurált változatának külön érdeme, hogy név szerint feltünteti a restaurálás résztvevőit. Ez nem minden nagy presztízsű nemzetközi kiadónál magától értetődő; a Criterion/Janus-kiadások például többnyire az intézményi restaurálási adatokat közlik ugyan, de a konkrét szakemberek neveit nem bontják ki ilyen részletességgel. Éppen ezért feltűnő, hogy miközben a film utóéletének mai technikai munkatársai végre nevet kapnak, és ez nagyon fontos és örvendetes, a filmben megszólaló korabeli dalok szerzőinek és előadóinak többsége továbbra is névtelen maradt.

A mérnökcsapat egyik tagját megoperálták, s kiderült, leukémiában szenved, haldoklik. Amikor a többiek a kórházi látogatás után kijönnek, hallatszik minden lépésük és a város tompa, zajos háttere is.

Aztán minden zaj elúszik. Ez ugyan egyszerű technikai trükk, tartalmilag azonban fontos és sokkoló. Ez ugyanis nem „hanghiány”, hanem negatív hangdramaturgia. Pont attól működik, hogy előtte még nagyon konkrét a világ: utca, lépések, kopogás, mozgás, forgalom. Vagyis a film először azt bizonyítja, hogy van hangtere. Aztán ezt nem elfelejti, nem ügyetlenségből elveszíti, hanem kihúzza a szereplők alól, s a néző alól.

Amikor valaki megtudja, hogy a barátja leukémiás, akkor nem feltétlenül „drámai zene” szól belül. Ismét nem a Paramount Pictures nagyzenekara. Nem a Warner Bros. síró hegedűje. Hanem az, hogy a külvilág nem lesz hozzáférhető. Mégy az utcán, de nem vagy az utcán. A tested még lép, a cipő még koppanna, az autók még mennének, de az érzékelés lekapcsol. A némafilmség itt nem archaizálás, hanem lelkiállapot. Nagyon fontos, hogy nem teljesen azonos azzal, amikor egy mai filmben hirtelen „szubjektív fülzúgás” vagy tompított hang jön. Nem effekt, hanem megvonás. A film nem azt mondja: „Most hallgasd, hogyan torzul a tudatuk”, hanem azt: „Most nincs mivel beszélni erről”. A hang hiánya nem üres hely. Inkább egy fekete lyuk a hangsávban: mindent magába szív, ami normális esetben életjel volna. Ettől kegyetlenül erős. Mert a halálhír — pontosabban a halál lehetőségének híre — nem úgy érkezik, mint információ, hanem mint akusztikai világvége. A város megy tovább, csak ők esnek ki belőle.

A hangkiúsztatás a film vége felé még egyszer játszik, de akkor már hatástalan. Ugyanazt a poént nem érdemes egyazon filmen belül kétszer ellőni.

Az iménti csönd Jancsi albérletében folytatódik. Pontosabban, itt nincs csönd, csak halk hangok vannak. Jancsi egy rádiót javít, hallod ennek monoton szöszmötölését, és hallod azt is, ahogy az autók monoton ismétlődő motorzúgással haladnak az ablak előtt. Éva idegesen az ablakhoz rohan, nézi az autókat, majd várja, hogy Jancsi szóljon már hozzá. Meghalt egy elektroncső, haldoklik egy ember.

Jancsi és Éva kapcsolata felrobbant. Jancsi nem azért válik veszélyessé a szerelmükre, mert rosszat akar, hanem mert amikor a másik embernek szüksége lenne az ő mondatára, ő belül üres. Nem nincsenek szavai általában. Technikai dolgokról, társasági helyzetekről, rádióról vannak. De a felelősség első mondatát nem találja.

Még reménykednek majd, de előbb jön a temetés. Ez ugyan nem a film csúcspontja, az új hullámra jellemzően nincsenek hangsúlyos, kiemelt csúcspontok, de az új hullám kompozíciós és filmkészítési módszereinek olyan tömör összefoglalója 3 perc 26 másodpercben, hogy akár egy teljesen önálló elemzés tárgya is lehetne. Ha megnézted, igyekszem én is tömör lenni. Sajnos, ezt a részletet is letiltotta a Youtube, kérlek, az alábbi linkre kattintva nézd meg!

https://indavideo.hu/video/Temetes_22

Ez a jelenetsor az „Álmodozások kora” egyik legtisztábban felépített hangdramaturgiai szerkezete. Nem egyszerűen temetési jelenet, hanem annak a megmutatása, hogy a halál intimitását hogyan darálja be két intézményes beszédforma és végül maga a város.

A jelenet eleje szinte tárgyi pontosságú. Lépések, koporsó, halottszállító autó, a koporsó becsúsztatása a halottszállító kocsiba, motorindítás. Az, hogy a motor csak harmadszorra indul, nagyon fontos: ettől az egész nem válik emelkedetté, rutin marad. A halál itt nem metafizikai eseményként kezdődik, hanem fizikai munkafolyamatként. Testet visznek, tárgyat mozgatnak, autót indítanak. A zörejek nem illusztrációk, hanem a rítus földi, nehézkes, anyagszerű alapjai. Éppen attól olyan erős, hogy a zörejezés nem szépelgő, hanem pontos.

A lépések, a koporsó mozgása, az autó, a gyászolók megindulása: ez még a halálhoz tartozó valóság. Nem hamis. Nem mond semmit, csak történik. A film itt még tisztességes.

Aztán belép Budapest hangja.

Ez az első nagy váltás. A Kerepesi úti temetőből látott város nemcsak látványként jelenik meg, hanem akusztikailag is. A forgalom zaja mintha azt mondaná: a halál egy pillanatra sem állítja meg a várost. A temetés nem sziget. A gyász nem védett tér. A város működik tovább, közömbösen, gépiesen, zajosan.

A parcellánál jön a második réteg: a beszéd. A Magyar Rádió és Televízió műszaki igazgatójának halotti beszéde azért kegyetlen, mert nem gonosz. Éppen ez a szörnyű benne. Feladatot teljesít. Elmondja, amit ilyenkor el kell mondani. A beszéd nem személyes, a nevesítés ellenére nem a halottról szól, nem a fájdalomról, hanem a szerepről, amelyet az intézmény képviselője végrehajt.

Sablon, kötelesség, társadalmi forma. Hamis, de nem azért, mert hazudik, hanem mert nem tud igaz lenni. Éva arcán ezért nem egyszerű fájdalom van, hanem megvetés.

Ő érzi, hogy itt a halotthoz való viszonyt kisajátította az intézmény. Az a mérnök, az az ember, az az élet most hivatalos formulává válik.

És ekkor jön a zseniális ellenpont: a szomszédos parcellában megérkezik a másik temetés. Ez nem puszta háttérzaj. Ez a jelenet szerkezeti robbanása.

Az egyik oldalon a világi-intézményi beszéd, a másikon az egyházi-intézményi beszéd. A kettő látszólag ellentétes világ: A Magyar Rádió és Televízió műszaki igazgatója az egyik oldalon, a katolikus pap a másikon. De hangban ugyanazt csinálják: beszédformulát működtetnek. A két szónok egyszerre beszél. Ettől mindkettő elveszíti még azt a kevés jelentését is, ami külön-külön talán volna. A hangok nem tartalmakat közvetítenek, hanem rituális zajjá válnak. Nem vigasztalnak, nem emlékeznek, nem teremtenek közösséget. Egymást fedik, egymást zavarják, egymást érvénytelenítik.

A gyerekkórus, majd a gyászoló gyülekezet éneklése pedig különösen kegyetlen. Elvben ártatlanság, tisztaság, transzcendencia. A jelenetben viszont akusztikai erőszak. Nem azért, mert csúnya, hanem mert rossz helyen szép. A szépség itt betolakodik. A mérnök temetését nem ünnepélyesebbé teszi, hanem eltakarja. A dal nem felemel, hanem kiszorítja a személyes gyászt.

Ezért Éva futása nem hisztérikus kitörés, hanem az egyetlen igaz gesztus. Nem tud vitatkozni a műszaki igazgatóval. Nem tudja leállítani a papot. Nem tudja elhallgattatni a kórust. Nem tudja visszaszerezni a halottat a beszédektől. Csak kiléphet abból a hangzavarból, amelyben már nincs helye a valódi fájdalomnak.

A felülnézeti, emelkedő, ideges kézi kamerás képek, a futás ettől válik megrendítővé. Éva nem hősnőként fut, hanem egyre kisebb emberként. A kamera mintha nem vele azonosulna, hanem elengedné. A mozgás véletlenszerűsége, a kézi kamera bizonytalansága mégis megtart valamit az élő testből: ez nem koreografált menekülés, hanem kibírhatatlanság.

A hang pedig befejezi azt, amit a kép elkezdett. A temetések hangja előbb még követi, aztán keveredik, majd beleolvad a város zajába. Ez a jelenet legkegyetlenebb mondata, csak nem szavakkal mondja ki: a személyes fájdalom végül ugyanabba a közönyös városi morajba kerül, ahonnan az egész társadalmi élet hangja jön.

A jelenet íve tehát nagyjából ez: zörej → rítus → intézményi beszéd → beszédzaj → énekzaj → menekülés → városi zaj. És ebben az a különleges, hogy Szabó István nem kívülről bírálja a rítusokat. Nem azt mondja, hogy a világi beszéd rossz, az egyházi beszéd rossz, a város rossz. Hanem hangban mutatja meg, hogy amikor a formák elvesztik személyes igazságukat, akkor már csak az egymásra rakódó zajok maradnak. Ezért a jelenet nem egyszerűen Éva gyászáról szól, hanem arról, hogy ebben a világban nincs akusztikai helye az őszinte fájdalomnak. Aki érez, annak menekülnie kell, de még a menekülése is eltűnik a város hangjaiban.

És még nincs vége a filmnek. Ezért – de csakis ezért – nem érdemelte volna meg a világ összes nagydíját. Ugyanis van még a temetői jelenetsornál is jobb. Egy nézés.

Ez a tekintet Európai Filmdíj (ha már lett volna akkor), Arany Oroszlán, Arany Pálma, Arany Medve, Arany Leopárd és persze Oscar- utóbbi csak mellékesen. Nem tartom sokra az Oscart, de ez legyen az én bajom.

Ez a pillanat különösen szép önreflexív gesztus. Jancsi összefut az utcán az előző szerelmével, HabGabbal; ott állnak egymással szemben, múltjuk teljes súlyával, de a találkozásból mégsem lesz beszélgetés. Nincsenek szavaik egymáshoz. A háttérben viszont ott virít Herskó János „Párbeszéd” című filmjének a plakátja. A szó tehát jelen van, szinte kiabálva, miközben a két ember között éppen a párbeszéd lehetősége omlik össze. A plakát nem egyszerű korfestő díszlet, hanem ironikus ellenpont: azt nevezi meg, ami a jelenetből hiányzik.

Herskó János filmrendező Szabó István osztályfőnöke volt a főiskolán. A háttérben így nemcsak egy akkor játszott magyar film reklámja látható, hanem a mester filmje is, amely mintegy ránéz a tanítvány jelenetére. A cím egyszerre utal egy konkrét Herskó-műre, a magyar film akkori belső párbeszédére, és Jancsi nemzedékének kommunikációs zavarára. A fiatalok beszélni szeretnének az életről, szerelemről, felelősségről, társadalomról, de a döntő pillanatokban sokszor csak a hallgatás marad. Így a háttérplakát szinte néma kommentárrá válik: a korszak tele van kimondandó mondatokkal, de a mondatok nem mindig jutnak el a másik emberig.

És közben szól az esti forgalom.

Nemcsak az történik, hogy a háttérben ott a „Párbeszéd” plakátja, miközben Jancsi és HabGab nem tudnak beszélni egymással. Hanem közben a város beszél helyettük. Az esti forgalom nem puszta atmoszféra, nem háttérzaj, hanem a jelenet harmadik szereplője. Autók, villamosok, távoli motorhangok, fékezések, városi moraj: minden mozog, minden áramlik, csak ez a két ember dermed meg egymással szemben és szégyenkezik.

Ez hangban nagyon pontos ellenpontja a képnek. A plakát kimondja: Párbeszéd. A két szereplő lényegében hallgat, bár HabGab kissé szégyenkezve árulja el, hogy férjhez ment. Tudjuk, hogy ahhoz, akit nem szeret, csak jól elvannak. A város viszont nem hallgat el. Mintha a személyes kapcsolat megszakadását rögtön betemetné a közeg, a korszak, a forgalom, az élet megy tovább. Nekik most megáll az idő, de körülöttük a világ nem áll meg.

Ez az az őszinte, intim, helyzet-filmnyelv, ami az európai új hullám.

Éva és Jancsi néhány hét múlva végleg szakít. Felismerik, hogy annyira különböznek egymástól, hogy már javíthatatlan a kapcsolat. De addig még van egy focimeccs-hang, két veszekedés, néhány nem túl érdekes beszélgetés.

A film vége nagyon hatásos, méltó lezárás.

Sajnos, semmiféle nyoma nem maradt annak, hogy a film és annak hangja hogyan készült, de valószínű, hogy többnyire utószinkronnal. Van azonban egy jelenet, ami nagy valószínűséggel helyszíni hangfelvétel, ugyanis egy csúnya, kívülről beszűrődő zaj van rajta, ami az ablak becsukásával megszűnik.

A régi filmek dokumentációja hiányos vagy semmilyen. Csoda, hogy maguk a filmek megmaradtak. A restauráláshoz 35 mm-es vagy 17,5 mm-es perforált mágnesrétegű hangszalagról, esetleg a fényhang sávról beolvasott jeleket használják, attól függően, hogy melyik van jobb állapotban.

Természetesen ProTools munkaállomáson dolgoztak, ez iparági szabvánnyá vált. Ennek változatait rengeteg bővítménnyel napjainkban is használják.

Zajt csökkentenek iZotope RX-el

és Cedarral. Ez utóbbi főként a párbeszédek zajának csökkentésekor hasznos.

A film hangsávját az MWA vagy a Sondor cég cuccain olvassák be. Az egyik MWA Nova 2,5K felbontású, a másik Nova 4K felbontású, mindkettő valós idejű filmletapogató.

A Sondor svájci cégként indult. Fényhangot és mágneses hangot is tudnak beolvasni egyes termékeik.

Rosemann Péter gondos munkáját dicséri, hogy szép, tiszta, érthető lett az összes beszéd annak ellenére, hogy felülről sávhatárolt; hogy nem torz a zene, és hogy a digitális hang elkerülhetetlen tulajdonságai is nagyon kevéssé vehetők észre.

Az „Álmodozások kora” egységes film, s én ugyan apró részekre daraboltam, de ha most ismét megnézed, hagyd, hogy hasson rád az egész!