Ugyanebben az évben feketehimlő miatt az egész Royal szállót lezárták. Általános amnesztiát hirdettek az 1957-1958-ban Magyarországon elítéltek számára. XXIII. János pápa kiadta a „Pacem in terris” („Békét a földön”) kezdetű szociális enciklikát, amelynek témája a béke és az emberi jogok. A Szabolcs-Szatmár megyei Aporligetet rákapcsolták az országos elektromos hálózatra, ezzel befejeződött az összes hazai falu villamosítása.

Életbe lépett a légkörben, a világűrben és a víz alatti atomrobbantási kísérletek betiltását tartalmazó szerződés. Átadták az első gyalogos aluljárót az Astoriánál, előkészítve a metróhoz való csatlakozását. Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova, a világ első női űrhajósa, a Vosztok-6 űrhajóval 48-szor kerülte meg a Földet.

A Ganz-Mávag elkezdte a V43 sorozatszámú villanymozdonyok gyártását, szilícium egyenirányító felhasználásával. James Hardy professzor az USA-ban elvégezte az első sikeres tüdő átültetést. Megjelent a Beatlestől a „Please Please Me” és a „With the Beatles” című nagylemez.

És ugyancsak 1963-ban kezdték forgatni, de némi huzavona után 1964-ben került a mozikba Szabó István első nagyjátékfilmje, az „Álmodozások kora”.

Ha csak egyetlen magyar filmet vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, ez lenne az. Több okom is van rá. Először is, mert szép. Másodszor, mert a film jelentős részének helyszíne az én hazám, az azóta nemcsak szellemiségében, hanem fizikai létében is aljas, elvetemült módon porig rombolt stúdiók világa, a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épület-együttese. Ami megmaradt belőle, az például az a néhány képsor ebből a filmből. Harmadszor, mert köszön nekem gyermekkorom Budapestje a korabeli Fogaskerekűvel, aminek nem csak a berendezéseit cserélték ki azóta, hanem a semmitmondó 60-as számot is kapta a nagy közlekedési mindentudótól. A negyedik a film hangja. Az a különleges, sokszínű hangzó világ, amelyre vélhetően kevés példa van a filmművészetben.

Mielőtt ezt a részt megírtam, az Arcanum gyűjteményében és más internetes felületeken kb. 300 írást olvastam el az „Álmodozások kora” rövidebb-hosszabb elemzései közül. Egyikben sincs szó a film hangjáról, legfeljebb egy-két hangi jelenségről. Sőt, maga az író-rendező is csak a képről, meg arról beszél, hogy a színészekkel többször is elpróbálta, esetleg többször is felvette ugyanazt a jelenetet.

Ahhoz azonban, hogy megértsd, miért is annyira fontos ennek a filmnek a hangja, nem csupán az érdekes, hogy konkrétan 1963-ban mi történt a világban és nálunk, hanem az, hogy milyen történelmi-társadalmi környezetben és milyen filmnyelvi világban készült a film. Ígérem, nem elsősorban azt mondom el, amivel máshol is találkozhatsz.

A múlt század hatvanas éveinek első fele az európai béke legbiztonságosabb, legnyugodtabb korszaka. Ez a volt, ún. szocialista országokra különösen jellemző. A jaltai világrend legfontosabb ígérete megvalósult. Nincsenek országok közötti fegyveres konfliktusok, a rendszer elleni fegyveres lázadást vagy eleve megelőzik, elfojtva már csírájában is pénzzel vagy fenyegetéssel pl. Olaszországban, vagy akár külső beavatkozással verik le nálunk. Rend van. Ez az ’56 utáni kádári gyors konszolidáció sikerének egyik titka, ezt ünnepli 200 ezer ember 1957. május elsején. A nagygyűlés közvetítésével indult hivatalosan a Magyar Televízió adása, noha nézni még csak pár százan tudták.

A siker másik oka, hogy békén hagyják az embereket. Eközben az életszínvonal folyamatosan nő, a létbiztonság természetes. Teljes foglalkoztatottság, társadalmi mobilitás, nincs tömeges éhezés, az alapvető élelmiszerek olcsók, az egészségügyi ellátás majdnem ingyenes és gyors, eltűnt a TBC, lehet tanulni, olvasni, színházba járni, a vállalati üdülőben nyaralni, nem kell halálra dolgoznod magad, előbb-utóbb van hol laknod, a falu közelebb kerül a városhoz, mint valaha is volt, rendkívül alacsony a köztörvényes bűnözés, lényegében eltűnnek a második világháború nyomai. Az élet élhető, csak kissé unalmas. Csakhogy ez az unalom társadalmi szükséglet. Erre érez rá a rendszer, amikor azt mondja, hogy „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ez ugyan nem igaz, de megnyugtató. Ha jól viselkedsz, ha nem hőbörögsz, ha nem kötekedsz, nem lesz semmi gondod. Ez a kispolgár vágya. És Kelet-Közép-Európa kispolgári világában évszázadok óta ez a cél. Továbbá évszázadok óta nem volt itt nyugi. Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban lehetett mutogatni a történelmi korokat idéző várakat, kastélyokat – mifelénk a romokat. Az 1956-os fegyveres harcokban sem azért vett részt nagyon kevés, a börtönökből kiszabadított több ezer, többnyire köztörvényes bűnözővel együtt még a leglazább becslések szerint is legfeljebb 15 ezer ember, mert annyira imádta Rákosit, hanem mert túl közel volt a háború, és tudta, hogy ha lő, akkor visszalőhetnek, az pedig nem kóser. Változást akart, de nem bármi áron, s nagy volt a túlerő. ’56 nem egyszerűen „a nép forradalma” volt abban a képeskönyvi értelemben, ahogy később sokszor elmesélték. A nép jelentős része túlélni próbált: pincébe húzódott, kivárt, vagy ki ezért, ki azért, elmenekült az országból. Másképp fogalmazva, ’56 is, miként a történelem folyamán legtöbbször, csak megtörtént a néppel.

Ha nincs életveszély, ha nincs forradalmi helyzet, ha amúgy minden vagy teljesen változtathatatlannak, vagy mindig egy kicsit jobbnak tűnik, akkor a társadalmi problémák a magánéleten keresztül tükröződnek. Akkor nem azért kell aggódni, hogy van-e mit enni vagy lőnek-e. Ezzel egyidejűleg hiszik az emberek, hogy a tudomány és a technika fejlődése majd mindent elintéz, megold helyettük.

A filmművészet új hulláma akár a fejlett tőkés országokban, akár Kelet-Közép-Európában ezt fedezi föl. Azt mutatja be, hogy mi van akkor, ha az élet csak úgy van. Helyzeteket tár föl, nem megoldásokat. Ehhez pedig új formanyelvet használ. Nem kínosan megrendezett, csillogó stúdiófelvételekkel virít, hanem egyre könnyebb felvevő eszközeivel kimegy az úgynevezett életbe, az emberek közé. Teszi ezt vagy úgy, hogy csak figyel (Direct Cinema), vagy úgy, hogy provokál (Cinema Verité), vagy úgy, hogy dokumentarista módon forgat (Free Cinema). Bátran használja korának legmodernebb technológiáit akár úgy is, hogy trehánynak mutatja magát pl. biztosan észrevehető, durva vágásokkal, életlennek „sikeredett” képekkel, elvarratlan, félbehagyott jelenetekkel. Egyet nem csinál. Nem ítélkezik.

Az „Álmodozások kora” filmnyelve ez a nyelv. Kisrealizmus.

Szabó István filmje a felnőtté válás időszakát tekinti az álmodozás korának. Akkor válik felnőtté az ember, amikor az álmodozás véget ér, amikor már megtapasztalta a közösség szétesését, a munkahelyi korlátokat, a halált és a szerelmet. Mindezt együtt. És eddig rendben is lennénk. Ám akkor válik gyanússá a film, amikor a végén ki is mondja, hogy rendben vagyunk, az álmodozások kora lezárult, tessék felébredni! A főhős beilleszkedett. Aztán rájövünk, hogy a film – hűen az új hullámhoz – nem ítélkezett. Bemutatott. Magánéleti válsághelyzeteken keresztül vezetett végig addig, amíg korának társadalma a felnőttség kritériumának a feltétel nélküli elfogadást tartotta. Amit aztán egy évtizeddel később a hatalom hivatalos ideológiává emel: a hétköznapi forradalmiság az, hogy jól tanulsz és jól dolgozol. Az „Álmodozások kora” még csak bemutatja ezt az ideológiát, de éppen ez a „bemutató” teszi izgalmassá a filmet, az európai új hullám filmnyelvének egyik legszebb példájaként.

Az „Álmodozások kora” tehát nem egyszerűen fiatal értelmiségiek magánéleti filmje. A személyes válság mögött ott van az a kérdés, hogy ezek a fiatal mérnökök mit kezdenek azzal a világgal, amelyik már nem hősi, nem forradalmi, nem igazán hiteles, de még mindig úgy tesz, mintha történelmi küldetése volna. Jancsi, a főszereplő, nem lázadó hős. Nem is rendszerkritikus próféta. Tehetséges, érzékeny, kissé önző, kissé gyáva, kissé tisztességes fiatalember, aki szeretne valami nagyobbat, de a mindennapi élet formái visszahúzzák. Ez a kisrealizmus lényege: nem a rendszer veri agyon, hanem a levegő, amelyben él. És ettől pontosabb.

A formanyelvi újítás pedig azért fontos, mert ez a világ már nem mondható el a régi módon. Nem lehet szépen megvilágított, lekerekített, irodalmi jelenetekben előadni. Kell hozzá a töredezettség, az utcazaj, a félbeszakadó mondat, a dokumentarista látszat, a váratlan plakát a háttérben, a kiúszó hang, a rossz ritmusú találkozás, a „nem tudok mit mondani” dramaturgiája.

Vagyis: a kisrealizmus akkor erős, ha a kicsiben valóban benne van a nagy. Akkor gyenge, ha a kicsi elfedi a nagyot.

Szabó István filmjében szerintem mindkettő jelen van. Az ereje abból fakad, hogy személyes. A korlátja abból, hogy a személyesség néha maga is menedék. Az „Álmodozások kora” ettől izgalmas: nem kívülről támadja a kispolgári alkalmazkodást, hanem belülről mutatja meg, milyen csábító, milyen fájdalmas, és milyen nehéz belőle kilépni.

Ennek a filmnyelvnek a hangja nemcsak van, mint bármely filmnek, hanem e hang nélkül érthetetlen.

Ahhoz, hogy ezt a hangot megismerd, természetesen meg kell nézned a filmet. Ezt olykor ingyen is lehetővé teszik néhány napra, egykor DVD-n is megjelent, de a legbiztosabb a letöltés. Ez a 2017-ben restaurált változat, a hang megmentését Rosemann Péternek köszönjük.

Lejátszáskor természetesen most is kapcsolj ki minden képjavító eljárást!

A film főcíme rögtön a technika világába vezet: az akkor még közös vállalatként létezett Magyar Rádió és Televízió tévés közvetítőkocsijába.

Az első képek alatt Eötvös Péter kompozíciója szól; ez a filmzene fő, többször visszatérő motívuma. Érdekes muzsika ez; mint majd hallani fogod, a szomorkás és a játékos között lebeg.

Aztán utazunk egy kicsit a közvetítőkocsiban – és ezzel el is búcsúzunk a tévétől.

Viszont szinte azonnal a rádió egyik stúdiójában vagyunk.

A technikai helyiség központi egysége egy néhány csatornás, csöves keverőasztal, valószínűleg házi gyártmány, fénymutatós vezérlésmérővel.

Az ilyen mozgótekercses műszernek nagy skálája volt, tehát könnyen le lehetett olvasni. A működésének az volt a lényege, hogy a műszer belsejében az alábbi videóban látható tekercs mutatójára egy apró tükröt szereltek, amit a tekerccsel együtt mozgat a beérkező jel.

A tükör egy lámpa fényét nézegeti, és ezt a fényt vetíti a skálára. Évtizedeken keresztül ilyen műszert használtak a profi hangtechnikában. Egy pillanatra feltűnhet, hogy a filmben szereplő fiatal mérnökök stúdiómagnót állítanak be szinuszos mérőjelekkel. Ez a Mechanikai Laboratórium gyártotta, kétsebességes (76/38 cm/s) SM-10 típusú csöves monó készülék, ami a Telefunken M10 koppintása volt.

Aztán megszólal egy zongora a stúdióban, amin a négy mérnök egyike játssza a film főmotívumát jazzes változatban. A másik két mérnöknek eszébe jut, hogy ezt meg kéne hallgatni, és ahogy ez a filmekben szokás, a keverőasztalon mindenféle gombokat és tolattyúkat tekergetnek, pedig egy is elég lenne. Majd megjelennek a főnökök, a stúdió akusztikájának jóságát illusztrálják tapsikolással. Az azért elég ciki lett volna, ha az első reflexiók valóban ilyen erősek lettek volna, de szerencsére a zongora püfölésétől a stúdió meggyógyul. Megnyugodhatunk. Nyilván a hatásosság kedvéért csalt egy kicsit a hangmérnök. Látsz néhány mikrofont is, pl. ezt az EAG (később BEAG) gyártotta dinamikus jószágot.

Majd egy laboratóriumban dolgoznak a fiatalok. Vannak itt jelgenerátorok, oszcilloszkóp, profi tv-monitor (ezt éppen takarja Jancsi), spektrumanalizátor… Nem cinizmus ez. Mivel a Magyar Rádióban és Televízióban világszínvonalú fejlesztés folyt, valóban jól felszerelt fejlesztői és kissorozatú gyártó műhelyei voltak. Nem tudtál elképzelni olyan dolgot, amit a műhelyekben ne tudtak volna elkészíteni vagy megjavítani.

Ketten feltalálnak valamit, és a közös örömködés közben ismét megszólal a főmotívum egyik változata. Végre te is meghallgathatod.

Elhatározzák, hogy nyaralás közben megtanulnak spanyolul, hogy ha nem kell a találmány, elviszik külföldre, pl. Kubába.

Nini, a főnök szobájában a magyar rádiókészülék gyártás egyik jelképe, a Pacsirta rádió. A fiatal mérnökök itt tudják meg, hogy nem ugyanazon a területen fognak dolgozni. S ezzel elkezdődik a közösség felbomlása.

Apróságnak tűnhet, de ellentétben a legtöbb filmmel, a liftnek, ezen belül a lift motorjának is van hangja. Az „Álmodozások kora” jellemzője az aprólékos, finom zörejezés.

És már a Balaton partján vagyunk, a Philips 4026 egyik változatán hallgatják a fiatalok a spanyol nyelvleckét. Noha az az érzésem, hogy egy ilyen egyszerű, kristályhangszedős, négytranzisztoros lemezjátszónak nem volt ennyire szép hangja.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy fiatal értelmiségiek nyelvet tanulnak a Balaton partján, hanem arról, hogy készülnek egy másik lehetséges életre. Kuba ebben a korszakban nem pusztán földrajzi hely, hanem alternatív jövő: szocialista, távoli, forradalmi, napfényes, és mégis elérhetetlenül meseszerű. Így a hordozható lemezjátszó jelentése is módosul. Nem modern strandkellék, hanem a kivonulás próbaberendezése. Hőseink a Balaton partján hevernek, de fejben már máshol vannak. A spanyol nyelvlecke tehát nem nyelvtanulásként érdekes, hanem mint reménytechnika. Ebben van egy nagyon szép, keserű kettősség. Mert technikailag minden kicsi és játékos: hordozható lemezjátszó, nyelvlecke, strand, fiatalok, nyár. Tartalmilag viszont már ott van a kiábrándulás: ha itt nem kellek, elmegyek. Csakhogy ez az elmenés még nem valódi döntés, inkább álmodozás. Illik a film címéhez: nem a kivándorlás kora, hanem az álmodozásé. A spanyol nyelvlecke tehát nem háttérpoén, hanem apró, tárgyi formába sűrített világpolitikai illúzió. A fiatal magyar mérnökök azt képzelik, hogy ha a hazai rendszer nem fogadja be az újítást, akkor majd a forradalmi Kuba igen. A Balaton partján szóló spanyol mondatok így egyszerre nevetségesek, meghatóak és fájdalmasak. A csobbanások meg most is pontosak.

Aztán két zenei világ csap össze. A szó szoros értelmében összecsap, mert a halk, lírai táncbetét után minden átmenet nélkül kólint fejbe a presszó vagy bár muzsikája. Ebből aztán röpke csajozás lett.

A hajnali ébresztő az összes klozet lehúzásával a film legvidámabb jelenete.

Megint másfajta zene. Tudtad, hogy HabGab (Hablelkű Gabriella) – Halász Judit – állítólag ennek a felvételnek a kedvéért tanult meg korcsolyázni?

– Hová mész te kis nyulacska? – kérdezi vidáman énekelve HabGab. Elámul Jancsi felszerelésétől, amiket mind önmaga készített. Csak egy pillanatra láthatod a magnót, és mosolyogsz, hogy a felvétel nyilvánvalóan stúdiómagnóra készült, amit a visszafelé gyorstekercselés hangja is alátámaszt. Ám ez is kegyes csalás, a film élvezetét egyáltalán nem befolyásolja. Jancsi ebben a világban érzi otthon magát, ezt ismeri, ezt tudja, hogyan működik.

Ez a dalocska a későbbiekben még egyszer elhangzik. Ketten úsznak, egyre távolabbról látjuk őket. A kis nyulacska a semmibe vész?

Visszatérve Jancsi albérletébe, ami most következik, az akusztikusan és tartalmilag is sokkal izgalmasabb, mint elsőre gondolnád.

Noha a film hangja monó, és ténylegesen minden egyetlen pontból szól, mégis úgy hallod, mintha az egyes rádióállomások különböző helyekről beszélnének hozzád. Ez a vizuális dominancia egyik fajtája, korrelációs hallásnak is hívjuk. Az agyunk hajlamos a vizuális információkat (amit látunk) hitelesebbnek elfogadni, mint az auditív információkat (amit hallunk), ha a kettő ellentmond egymásnak.

Az egyes rádióműsorok tartalma a legtöbb néző számára rejtve marad, én is csak onnan ismerem, hogy elolvastam az ezekről írottakat. Elhangzik egy-egy rövid részlet Fellini „Nyolc és fél”, Truffaut „Jules és Jim”, Wajda „Hamu és gyémánt” filmjéből, valamint egy Hitchcock-film darabkája. Vagyis Jancsi nem egyszerűen zenét hallgat. Teret épít magának hangból, deszkából, drótból, rádióból — egy magán-Európát és Amerikát, amelyben minden szól, csak éppen a másik emberhez vezető út nem biztos, hogy megnyílik.

Jancsi szobájában hangfalak is vannak. Ezek valóban hangfalak. A hangdoboz, a tölcsér, a hangláda, a hangoszlop nem hangfal, hibásan nevezik annak. Csak az a hangfal, ami egy deszkába szerelt hangszóróból áll. Az ideális hangfal végtelen nagyságú, hogy megakadályozza az elölről és hátulról érkező hangok találkozását, mert azok kioltják egymást. Az ideális hangfal minden hangot egyenletesen sugároz le. A valódi hangfalak minél kisebbek, annál kevesebb mély hangot adnak vissza, de ameddig szólnak, nagyon szép a hangjuk. Jancsi hangfalai természetesen messze vannak a tökéletestől, ráadásul nem teljesen szabadon állnak, a szoba falai módosítják a hangjukat. Hangfallal ma már ritkán találkozhatsz, nem azért, mert drága lenne, hanem mert nehéz jól elhelyezni a hangdobozokhoz képest hatalmas deszkákat.

A csapat egyik tagja megnősül. Templom, orgonaszó. Idill.

Az idill első része a taxiajtó becsapódásával véget ér. Jancsi dobja HabGabot, anélkül, hogy legalább elbúcsúzna tőle. Ennek még lesz következménye a film talán legszebb és legfájdalmasabb jelenetében.