A bevezető mondatból kiderülhetett, hogy – eltérően az eddigiektől – ez a rész nem csupán a film hangjának kérdésével fog foglalkozni. Ennek az az oka, hogy a „Saul fia” körüli vita arra reagált egy évtizeddel ezelőtt, ami a film technikai-esztétikai megvalósításának morális következménye. Ez nem kevés indulatot, sértődöttséget és viszontcsapást váltott ki az alkotók részéről (a művészek lelke kiváltképp érzékeny), ráadásul ebbe belejátszott az is, hogy maga a téma, a holokauszt és a Sonderkommando megítélése is eltérő, illetve minél inkább visszamegyünk az időben, annál inkább eltérő volt. Ez akkor is igaz, ha eleve kizárjuk – és jómagam biztosan kizárom – az akár legcsekélyebb mértékben is antiszemita, rasszista, fajelmélet alapú megközelítést éppen úgy, mint a szélsőségesen ortodox vagy cionista értékelést.

Ugyanakkor szerencsénk is van. Azt a magyarországi filmelméleti-filmkritikai gyakorlatban ritka jelenséget figyelhette meg a téma iránt érdeklődő, hogy a Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóirat 2015. évi 2. száma „Hang a filmben” címmel egy egész összeállítást közölt, s ezen belül is kiemelkedik Vincze Teréz munkája, „A lelkiismeret hangja”. A rendkívül alapos tanulmány alcíme: „Hang és haptikus érzékelés a Saul fia című filmben”. (A haptikus érzékelés az az elméleti és technológiai fogalom, amely azt vizsgálja, hogyan képes a film a tapintás, a testi érzetek és a fizikai közelség élményét kiváltani a nézőből, elsősorban a látásra és a hallásra, a vizsgált esetben a hallásra támaszkodva. Saul légzése és testközeli zörejei az egyéni élet maradékát állítják szembe a halálgyár folyamatos morajával. A közelhang nem csupán azonosulást hoz létre: testi reakciót válthat ki, visszatartott vagy felgyorsult légzést. Ezért a film hangja haptikusnak nevezhető: nemcsak jelentéseket közöl, hanem a néző testérzetét is szervezi.)

A cikk annyira feldobott, hogy 2026 elején e-mailt is írtam Vincze Teréznek, amelyben bevallottam: szinte semmiben nem értek egyet vele, szerintem mindketten más filmet láttunk. Vincze Teréz azonnal válaszolt (!), amiből kiderült, hogy tényleg más filmet láttunk, és nézeteink egy picit sem közeledtek egymáshoz; szépen elbeszéltünk egymás mellett. Vincze egyebek között azt írja a válaszlevélben, hogy „Természetesnek gondolom, hogy másképpen látunk (hallunk) dolgokat a film kapcsán, már csak abból adódóan is, hogy Ön hangmérnök, én pedig ebben a tekintetben „csak“ professzionális filmnéző vagyok, és a figyelmes és nyitott néző attitűdjét modellezhetem, de konkrét hangmérnöki ismeretek nélkül.”

Szerintem Vincze a film formai eljárásaiból indult ki, és azok tervezett befogadói hatását írta le; én azt vizsgáltam, hogy ez a hatás a valóságos nézőben, valóságos vetítési és lejátszási körülmények között létrejön-e egyáltalán, illetve mikor mi jön létre. Műszaki nyelvre lefordítva: ő a névleges üzemi munkapontot, én az üzemi tartalékot vizsgáltam mind technikai, mind nézői szempontból. Fontos, hogy egyikünk sem sértődött meg, és én továbbra is azt ajánlom neked: feltétlenül olvasd el az írását a kép alatti linkre kattintva. (Sőt, ha kedved van, minél többet tőle, ugyanis baromi izgalmasak.)

https://www.metropolis.org.hu/a-lelkiismeret-hangja-1

A „Saul fia” című filmet Kodak Vision3 cellulóz-triacetát alapanyagú színes negatívra forgatták. Ez a filmtípus napjainkban is kapható, különböző változatokban. A felvételekhez Zeiss Master Prime optikákat használtak; többnyire 40 mm gyújtótávolságút, kis részéhez, kb. 20%-ához 35 mm-eset.

Ez a két objektív nagyjából olyan képet alkot, ahogyan az emberi szem lát. A képarány közel 4:3 volt, szándékosan nem szélesvásznú, hanem a hagyományos hangosfilmeké. A fesztiválokon való vetítéshez a negatív filmről fotokémiai eljárással pozitív, vetíthető, ESTAR poliészter alapanyagú filmet készítettek, tehát a fesztiválok nézői, zsűrije azt a filmet látta és hallotta, amit az alkotók készítettek. Ráadásul a nagy fesztiválokon külön műszaki személyzet kínosan ügyel a vetítés és a hanglejátszás előírásszerű beállítására.

A film bemutatójának idején Budapesten rövid ideig vetítették a „Saul fia” 35 mm-es kópiáit a Puskin moziban és az Uránia filmpalotában; vidéken tudtommal sehol. (Megjegyzem, hogy bár anyagszerkezetileg sem a cellulóz-triacetát, sem az ESTAR poliészter nem a nitrocellulóz alapú celluloid, a filmes köznyelv ezeket is celluloid filmnek hívja.)

A filmet 4K felbontással digitalizálták, ám ezt a változatot nem forgalmazták. Így nem jelent meg UHD Blu-ray lemez sem.

A digitális mozivetítés nyersanyaga, a DCP (Digital Cinema Package, digitális mozicsomag), felbontása 2K, a kódolása JPEG 2000 volt. A DCP JPEG 2000 képe veszteséges érzeti kódolású; a reklámszerű leírásában a „vizuálisan veszteségmentes” csupán azt jelenti, hogy a veszteséget az előírt vetítési körülmények között elvileg nem tekintik érzékelhetőnek. A JPEG 2000 képkockánként önálló kódolást használ.

A „Saul fia” szemcsézettsége, csekély mélységélessége, életlen háttere és finom tónuskülönbségei olyan képi elemek, amelyeket a kódolás kevésbé fontosnak minősíthet, miközben azok a tér- és anyagérzethez hozzájárulnak. Nem kell tehát látható képhibának vagy „pixelesedésnek” megjelennie: az összhatás már előbb megváltozhat. Ez pontosan ugyanaz a csapda, mint a „hallhatóan azonos” a hangtömörítésnél: nem azt állítják, hogy semmi sem veszett el, hanem azt, hogy szerintük nem halljuk – illetve itt nem látjuk – azt, amit eldobtak.

A Blu-ray képének kódolása H.264/AVC volt. A H.264/AVC a HD felbontás térhódításával nagy népszerűségre tett szert.

Egyszer majd sort kerítek ennek a részletes bemutatására is; most csak annyit, hogy az AVC is veszteséges érzeti kódolás, képkockák közötti, mozgásbecsléses kódolást használ. A filmszemcse különösen nehéz feladat számára, mert az egymást követő képkockák szemcsézete nem jól jelezhető előre mozgásbecsléssel. A kódoló ilyenkor vagy rengeteg adatot fordít rá, vagy részben kisimítja, átalakítja. A H.264/AVC más paramétereit tekintve is gyengébb a JPEG 2000-nél, mentségéül szolgál, hogy az otthoni képmegjelenítők képmérete is kisebb a moziénál. A Blu-ray felbontása 1920*1080, de ez a csaknem 4:3 képarány miatt nincs kihasználva.

Ha még eggyel lejjebb lépünk, a DVD kódolása MPEG-2 (H.262). Ez jóval gyengébb a nagyfelbontású változatokhoz képest. A tömörítés erősen veszteséges, és a felbontás is csak 720*576 képpont az európai PAL norma szerint. Noha 2015-ben már derekasan döglődött a DVD, még mindig nem halt ki teljesen.

Egy picit érdemes azon csámcsogni, hogy miért írtam csaknem 4:3-as képarányt. A tényleges 4:3, vagyis normalizálva az 1:1,333 képarány a némafilm képaránya volt. Amikor a fényhangos film megjelent, egy ideig nem volt egységes álláspont, hogy mit tegyenek a kisebb képmezővel, végül az ún. Akadémiai Norma 1:1,375 képarányt tett kötelezővé, és ezt a legtöbb filmgyártó be is tartotta. A DVD-Video és a Blu-ray azonban csak két képarányt ismer: a tényleges 4:3-at és a szélesvásznú 16:9-et. Ezen belül a Blu-ray nagyfelbontású szabványa csak a 16:9 képarányt ismeri. A „Saul fia” Blu-ray és DVD változata valójában 16:9-es kép, így fér bele az 1:1,375-ös film, természetesen oldalt két fekete sávval.

Ha egy DVD-játszót régi, katódsugárcsöves (CRT) tévére kötnél, és ezen játszanád le a „Saul fia” DVD-t, akkor a 16:9-es kép miatt nemcsak oldalt, hanem alul és felül is fekete sávot látnál, vagyis a régi tévén a film a képernyő szélességének 77%-át, a magasságának 75%-át, a teljes képernyőfelületnek mindössze 58%-át használná ki. Ez különösen mulatságos, mert az 1:1,375 szinte tökéletesen kitöltené a 4:3-as tévét. A 16:9-es hordozókeret miatt azonban éppen azon jelenik meg apróban, amelynek a képarányához eredetileg a legközelebb állt. Csak nagyítással vagy kivágással lehetne kitölteni a majdnem teljes képernyőt; s ha bekapcsolnád a zoom funkciót, valami elveszne a képből. Persze, katódsugárcsöves tévéjük már csak a régiséggyűjtőknek és a lomisoknak van; de ennyit arról, hogy „mindenfajta televízión lejátszható”.

A hang se piskóta. A kép alatti táblázat foglalja össze, hogy milyen változatok vannak.

Mivel a Dolby Digital veszteséges, érzeti kódolás, a DCP és a Blu-ray hangja jobb lehet, mint a 35 mm-es kópiáé. Feltéve, hogy ezeket az eredeti hatcsatornás PCM hangsávokból készítették, nem a Dolby Digitalból átkódolva, ami csúnya dolog lett volna.

Mivel nekem nem volt módom a 35 mm-es kópiát látni és hallgatni, a film rendezőjére, Nemes Jeles Lászlóra és operatőrére, Erdély Mátyásra hagyatkozom.

Szerintük a celluloid film vetítésekor a képen a háttér mélységileg tagozódik, a hang pedig körülvesz minket, kitágítja a teret. A digitális változatok viszont éppen ezt a képi finomságot rongálják meg.

Jómagam először néhány hónappal a film bemutatója után egy kis, családias, kisvárosi moziban láttam az alkotást.

A nagyon kényelmes ülőhelyek száma kb. 100, a hangrendszer közepes minőségű; nagyobb hangerőnél rendesen torzít. Tizennégyen voltunk a moziban a vetítés kezdetekor, a közepe felé már egyedül maradtam. Mivel ebben a moziban egységes a jegy ára, ha kevesen vagyunk, lényegében odaül az ember, ahová akar. A hallgatás szempontjából a legkedvezőbb hely éppen ott volna, ahol a széksorok kettéválasztódnak; én kicsit hátrébb csücsültem, hogy eltehénkedve kinyújthassam a lábamat.

Az első benyomásom az volt, hogy a film szemcsézettségére ráült valamiféle rácsozat, szétkenő-elmosó hatás, ami miatt a film élesnek szánt részei sem voltak tűélesek – a mozigépésszel folytatott utólagos beszélgetésem szerint a képet valójában nem lehetett teljesen élesre állítani. Ám tekintsük ezt élesnek! A szándékosan teljesen életlenre komponált háttér ugyanabban a síkban látszott, mint az éles előtér. Ezt egy kicsit meg kell magyaráznom. A hagyományos, tehát nem 3D-s film vetítőgépe is ténylegesen mindig a vászon síkjára vetíti a képet. Az analóg film esetében azonban a látórendszerünk hagyja átverni magát, és képes elhitetni, hogy ami homályosabb vagy ami összetartóan megy, az hátrébb van. Ez a 2D-s perspektívaábrázolás lényege, s ezzel a festőművészek sokasága élt. A digitális kép esetében azonban ez az átverés valamiért nem működik. Ha elmégy egy fotókiállításra, ahol hagyományos és digitális fényképezőgéppel készített képek vegyesen láthatók, kapásból meg tudod mondani, mely képeket fotografálták „igazi” filmre. Ennek műszaki és látáspszichológiai okairól csak feltételezések vannak; én hajlok arra, hogy a digitális kép készítése során alkalmazott meredek sávhatárolás és a kvantálás az oka, ellentétben az analóg kép folyamatos „lecsengésével”, természetes és enyhe sávhatáraival, a szemcsék véletlenszerű elhelyezkedésével, a film anyagszerűségével.

A játékfilmek többsége nem nagyon érzékeny erre, a „Saul fia” azonban rendkívül kényes. Ha ugyanis a kép egyes életlen részei nem húzódnak hátra, akkor az agyunk kényszeríti a szemünket, hogy próbáljon fókuszálni, ami nagyon fárasztó, idegesítő, hiszen nem sikerülhet. Lehet arra hivatkozni, hogy a perifériális látásunk életlen (ráadásul nem is színes), de ha kíváncsiak vagyunk arra, amit a periférián éppen csak észreveszünk, és arra fordítjuk a fejünket, egyből éles (és színes) lesz az a rész is, hiszen a perifériáról az éleslátás terébe kerül. A „Saul fia” esetében nyilván hiába forgolódunk, ami életlen, az életlen marad, s ez keltheti bennünk azt az érzést, hogy rosszul látunk, különösen, ha nem teljesen ép a néző látása, s még szemüveggel sem tökéletes.

A homályos háttérhez konkrét hangok társulnak, hiszen a film alapvető esztétikai jellemzője, hogy az atmoszféra hangjai mutatják meg Auschwitzot. Tehát életlen képet látunk és legtöbbször határozott, „éles” hangot hallunk, ami azt jelenti, hogy nincs korreláció a kép és a hang között. Ilyen nincs a természetben, és ez tovább fokozza az agymunkát, elfáradást okozva.

A film eleve azt szeretné, hogy testileg is átéld Auschwitz borzalmait, szorongj folyamatosan és éld bele magad Saul helyébe (ez az a bizonyos haptikus hatás), de ha még erre rátesz egy lapáttal a digitális mozi tökéletlensége, akkor nem biztos, hogy ezt mindenki képes vagy hajlandó 107 percig rákényszerítve elviselni. Vagyis nem csak arról van szó, hogy érzékeny idegrendszerű emberek attól kapnak sokkot, ha a borzalmakat naturalista módon nyomatják eléjük, lehet, hogy az állandó bizonytalanság veri ki náluk a biztosítékot – és ez csak az egyik lehetséges oka annak, hogy rosszul lesznek vagy kimenekülnek a moziból.

Igazságtalannak tűnhet, de érdemes összehasonlítani a „Saul fia” érzékenyítését egy egészen más helyzettel. Ha netán Berlinbe tévednél, javaslom, hogy ne hagyd ki a Berlini Zsidó Múzeumot, Daniel Libeskind alkotását.

A kortárs építészet egyik remekének kiállításai – bevallom neked – nem sok újat jelentettek a számomra.

Ami viszont különbözik minden mástól, az a Holokauszt Torony.

A magas, nyersbeton falak közé csak egyetlen keskeny hasítékon át szűrődik be a napfény. A vastag falak majdnem teljesen elfojtják a külvilág hangjait is; éppen csak tompán és nagyon halkan jönnek át.

A torony a múzeum főépületéhez csak egy föld alatti folyosón keresztül csatlakozik, ezzel jelképesen lezárva a holokauszt tengelyét. 24 méter magas, az alapterülete egy közepes szobáé; kb. 23-25 négyzetméter lehet. Nincs felirat, nincs magyarázat. A belső tér atmoszférája folyamatosan változik az éppen aktuális kinti viszonyoktól függően. Borús, felhős időben a torony szinte teljesen sötét és hideg, míg verőfényes napsütésben egyetlen éles, drámai fénysugár vágja át a sötétséget. A vasajtó rendkívül nehéz, és amikor belépsz a toronyba, az ajtó automatikusan és egy hangos, fémes csattanással záródik be mögötted. Ez a hanghatás és a hirtelen záródás a csapdába esettség, a bezártság és a teljes kiszolgáltatottság érzését kelti. Azt a pillanatot, amikor a deportáltak mögött bezárult a vagonok ajtója vagy a táborok kapuja, ahonnan már nem volt visszaút. Amint az ajtó becsukódik, szinte hermetikusan lezárja a teret. A múzeum folyosójáról érkező alapzajok, a többi látogató léptei és a megszokott belső fények azonnal megszűnnek. Az ajtó szimbolikus határvonalat húz a normális, mindennapi élet és a holokauszt felfoghatatlan sötétsége és magánya között. Daniel Libeskind építész ezzel az eszközzel érte el, hogy a látogató ne csak vizuálisan nézzen egy emlékművet, hanem a saját testén, a hallásán és az ösztönein keresztül tapasztalja meg a szorongást. Valami azonban nagyon fontos. Tőled függ, hogy meddig vagy bent, és általában elég pár perc is.

Visszatérve a filmhez, lényegében megállapítható, hogy a 35 mm-es fesztivál körülményekhez képest már egy átlagos kis moziban is veszteséges a „Saul fia”. Az elmúlt hetekben további kísérleteket is végeztem.

Nem időrendben az egyik egy kis, kb. 5*5 méteres szobában történt egy 106 cm-es, 16 esztendős Panasonic HD felbontású plazma tévével. A plazma tévék sajátossága, hogy majdnem olyan szép a képük, mint a katódsugárcsöveseknek, de ez az előnyük csak kissé elsötétített helyiségben érvényesül, vagyis korlátozott a fényerejük. A feketéjük viszont majdnem tökéletes fekete. A tévére HDMI-n keresztül egy szintén régi csúcskategóriás hálózati médiajátszóról, a Dune HD Maxról jutott a kép.

A 2010-ben gyártott Dune HD Max különlegessége, hogy van benne Blu-ray-játszó, és a kijáratai között van analóg 7.1 is. Rengeteg formátumot tud lejátszani, 4K-t és Dolby Atmost természetesen nem.

A hang tehát a Dune HD Max analóg kimenetéről került egy 5.1-es, csak analóg bemenetekkel rendelkező, hatcsatornás Onkyo erősítőre, s onnan 5 db Orion HS 100-as hangdobozra, illetve egy olcsóbb szubbasszusra. A HS 100-ak egy kb. 4 m átmérőjű kör kerületén helyezkedtek el. A tévé mögött egy sárga LED-sor pislákolt, így a szobában nem volt teljesen sötét. A moziteremben a teljes sötétség miatt megszűnik a külvilág viszonyítási alapként. Nincs semmi, amihez a szemet és az agyat horgonyozni lehetne. Amikor a filmben a háttér tartósan homályos marad, a vetítés sajátosságai miatt az agy nem tudja hova tenni ezt a vizuális információt, a néző tehetetlen. Otthon a tévékészülék környezete (a szoba fala, a szekrény széle, bármilyen világítás fénye, a tévé kávája) folyamatos, éles és stabil referenciakeretként működik. Amikor a tévén beúszik Saul mögött a fojtogató, érthetetlen, digitálisan lapos homály, a néző agya villámgyorsan elvégzi a tesztet: odapillant a tévé melletti könyvespolcra vagy a tévé saját fizikai keretére. Mivel az a keret éles, az agy azonnal megkapja a megnyugtató visszajelzést: „A látórendszeremmel minden rendben van. Én élesen látok. A hiba a készülékben, a jelben vagy az alkotók koncepciójában van.”

A plazmán normál fényerő mellett a „Saul fia” mérsékelt fényviszonyok között forgatott részei nem csupán sötétek voltak, hanem majdnem mind el is tűntek.

Ha megnöveltem a fényerőt, a látványból kezdett ugyan derengeni valami, viszont a feketéből szürke lett. (A képek nem a képernyőről készült felvételek, de ilyesmit láttam.)

S ha már a képpel játszottam, a hanggal még bátrabban. Ennek egyik oka az volt, hogy a suttogó magyar beszéd nem vagy alig volt érthető, holott egy 5.1-es beállító lemezzel igyekeztem optimálisra belőni a rendszert. A suttogás a moziban azért érthető jól, mert ott kicsi az alapzaj. Egy lakószoba alapzaja sokkal nagyobb. A suttogásnak nem a hangereje kisebb, mint a rendes beszédnek, hanem az energiatartalma. Ha valódi ember valódi ember fülébe suttog a fülkagyló közelében, annak a hangnyomása nagyságrendileg hasonló, mint amikor több méterről hangosan beszél. Ezért értjük meg. Egy hangfelvételen is lehet a csúcsszintje maximális, de az energiatartalma nem, tehát ami a moziban éri a fület, annak a hangnyomása már nem akkora, mintha ténylegesen fülbe súgnánk.

Nagyságrendi számítással: 5 cm és 2 méter között negyvenszeres a távolság, ami a hangnyomást illetően kb. 32 dB különbség. A 32 dB szabadtéri közelítés, gömbi szórással; a valóságban a fejnél a diffrakció és az árnyékolás miatt ennél kicsit összetettebb a kép, távolabbra pedig egy zárt térben a hallható különbséget a kritikus távolságon túl a teremhang korlátozza — 2 méteren a legtöbb belső térben már számít. A suttogó ember lehet 25-30 dB-vel halkabb a hangosan beszélőnél, a közvetlenül mellette levő fül mégis hasonló hangnyomást kaphat. Ráadásul kitűnő a jel-zaj viszony, alig van teremhang, és a nagyfrekvenciás mássalhangzójelek közvetlenül jutnak a fülbe. A címzett érti, a néhány méterrel távolabb álló ember nem.

A suttogásnál a gége nem zöng, a gerjesztés turbulens zaj, tehát nincs határozott alapfrekvencia és nincs harmonikus sorozat. Emiatt a formánsok ugyan a helyükön vannak — a toldalékcső ugyanúgy szűr —, de nincs mit szűrnie: egy széles, zajszerű spektrumból emel ki sávokat, ahelyett, hogy egy zöngeharmonikus-fésűt formálna. A zöngés-zöngétlen megkülönböztetés eltűnik, tehát a b/p, d/t, g/k, z/sz párok elveszítik a legerősebb elkülönítő jegyüket, és csak a másodlagos kulcsok maradnak: a zárfelpattanás késleltetése, a hangzóhossz, a formánsátmenetek. Ezek finom, rövid, kisenergiájú jelek — pontosan azok, amiket a maszkolás elsőként visz el.

A suttogás energiája nemcsak kevesebb, hanem másképp is oszlik el. Alul kevés, a beszédérthetőségi tartományban (2-4 kHz) viszonylag több — csakhogy ezek kisenergiájú, zajszerű összetevők, amelyeket a „Saul fia” széles sávú háttere (tömeg, gépzaj, tűz) épp abban a sávban fed el. Vagyis a maszkoló, elfedő és a hasznos jel ugyanolyan természetű: mindkettő zaj. Nincs mit szétválasztani rajta, mert a zöngésség, ami a fül számára a legjobb szeparációs fogódzó lenne, nincs meg.

Összegzésként: a film a suttogás térbeli viszonyát egyetlen hangerőértékre fordítja le. A néző Saul közvetlen közelében van, mégis úgy hallja a suttogást, mintha több méterre állna tőle. A „Saul fia” tehát feloldhatatlan hallási nézőpontot hoz létre: érzékileg Saul mellett akar tartani bennünket, de a suttogást nem Saul füleként, hanem távoli megfigyelőként halljuk. Az 5.1-es térirányok moziban még segíthetnek kiválasztani és elkülöníteni a beszédet. A valóságos suttogás nem a címzett fülénél halk, hanem a környezet számára az. A film viszont a titkosság térbeli viszonyát általános hangerőcsökkentéssé alakítja, ezért a nézőt ugyan közel helyezi az eseményhez, akusztikailag mégis kívülállóvá teszi.

Mivel e kiadás 5.1-es hangsávjában a magyar beszéd túlnyomórészt az elülső középcsatornában van, ezért megemeltem a középcsatorna szintjét annyival, hogy a suttogás is kiemelkedjen az atmoszférából. Nem kellett sokkal, néhány dB elég volt. Csakhogy ettől eltűnt az atmoszféra. Elöl nem érdemes visszahozni, mert akkor megint nem lesz érthető a suttogás; talán segít, ha legalább hátul megmarad. A hátsó két csatorna szintjét megnöveltem kb. 3 dB-vel. Ez először örömteli volt, mert legalább jobban érződött, hogy hátul is van valami, valójában azonban ettől kezdve csak hátul volt atmoszféra. Természetesen alapvető, hogy egy viszonylag jól beállított rendszert szándékosan nem rontunk el, a film készítői arról sem tehetnek, ha sokan nem is tudják beállítani a készülékeiket.

A következő két kísérletem látszólag csak abban különbözött egymástól, hogy az egyik esetben 106 cm volt a képátló, a másik esetben 137 cm.

Mindkét tévé belépő szintű, LCD képernyős, olcsó készülék volt. A 106 centis Navon, a 137 centis LG. Az ilyen szerkezetek közös jellemzője, hogy kb. az ezredforduló óta semmilyen analóg hangkijáratuk sincs, sőt, a kisebbiknek digitális sincs S/PDIF, HDMI ARC (Audio Return Channel), esetleg eARC-on keresztül. A képen a ma már elterjedtebb tévék csatlakozója látható.

Természetesen bele lehet piszkálni a készülékbe, két ellenállás, két árnyékolt madzag és egy leválasztós TRS lyuk elég ahhoz, hogy legalább sztereóban kikászálódjon valami, de én óvakodtam ettől. Mindkét készülék egy szintén olcsó Sencor DVD-játszóból szívta a felskálázott képet és a hangot HDMI-n keresztül, és a DVD-ről kiválasztott hangsáv magyar Dolby Digital 5.1, illetve 2.0 volt. Az egyik esetben a tévék kotyvasztották össze sztereóvá a hat csatornát, a másik esetben erre nem volt szükség. A tévé által kevert és az eleve sztereó hang között nem volt lényeges különbség; az eleve sztereó beszédérthetősége valamivel jobb volt, de a vélhető kompresszálás miatt kissé lihegett az egész. Az alábbi táblázat néhány érdekes eredményt mutat.

A kis képernyőn az agy egyszerűen abbahagyja a háttér megfejtését. Nem próbál alakokat, mozgásokat és térbeli viszonyokat kihámozni belőle, hanem elfogadja háttérvetítésként: „ott van valamilyen háttér, de nem kell foglalkoznom vele”. Ezzel megszűnik az életlen kép és az információt követelő néző közötti állandó összeütközés.

A 137 centiméteres változat ebből a szempontból valószínűleg a legrosszabb köztes állapot. A kép már elég nagy ahhoz, hogy igényt tartson a figyelemre, de a sztereó hang már nem képes értelmezhető térré kiegészíteni. Ami moziban tudatos érzékelési korlátozás, az itt fényképezési hibának látszik.

A 106 centiméteres képen viszont a kép és a hang egyaránt ellaposodik, ezért közöttük újfajta összhang keletkezik. A film hagyományosabb, főalak-központú történetté szelídül: Saul éles, mögötte pedig van egy jelzésszerű tábori kulissza. Kevésbé von be, kevésbé haptikus, kevésbé nyomasztó, kevésbé eredeti – de jobban követhető. A kis képernyő nemcsak elvesz a filmből, hanem eltávolítja azt az érzékelési konfliktust is, amely a filmet fárasztóvá teszi. A mű esztétikailag szegényebbé, nézőként azonban könnyebben elviselhetőbbé válik. A torzulás ezúttal érzéstelenítőként hat. A film akkor válik könnyebben nézhetővé, amikor megszűnik úgy működni, sőt, ellentétesen működik, mint ahogyan azt a rendező, az operatőr, a hangmérnök megalkotta.

A sztereó hang esetében még kínosabb a suttogás, ugyanis az atmoszféra és a beszéd ugyanonnan szól. Ha az összhangerőt felnyomtam, a német vezényszavak elviselhetetlenül és persze torzan szóltak. Egy panellakásban a szomszédok dörömböltek volna.

Az utolsó kísérletem megközelíti az előre kitervelt gonoszság fogalmát. Ugyanis egy átlagos HP laptopon játszottam le a filmet. A képnek itt már alig volt jelentősége. A hang viszont látszólag meggyógyult, mert a laptop hangkártyája, erősítője s különösen a két parányi hangszórója jótékonyan vágja a mélyeket 200 Hz alatt; egyszersmind komprimál és torzít, a beszédsávot viszont kiemeli. De azért tedd a szívedre a kezed: laptopon igényes filmet nem nézünk, mobiltelón meg semmilyet sem.

Most állt össze igazán a film teljes formai rendszere: nem egyszerűen korlátozza a látást és a hallást, hanem mindkettőt a felismerés küszöbére állítja. A képben a háttér még valóságos térnek érződik, de már alig fejthető meg. A hangban a suttogás még beszédként értelmezhető, de már alig érthető. Egyikben sincs érzékelési tartalék: a kép a felismerhetőség és az elmosódott folt; a hang a jelentéshordozó beszéd és a zaj határán egyensúlyoz.

Az eredeti vetítési körülmények között ez a két „majdnem-hiba” egymást támogatva esztétikai rendszert alkot. A kép nem mutat, ezért a hanggal kutatjuk a teret; a hang nem beszél világosan, ezért az archoz, mozdulathoz, helyzethez kötjük. De már kis eltérés is kibillenti az egyensúlyt. A háttér kulisszává vagy fényképezési hibává válik, a suttogás pedig jelentés nélküli morajjá.

Minden kísérlet azt mutatja, hogy a „Saul fia” olyan film, aminek nincs esztétikai üzemi tartaléka. Ez nem szükségképpen hiba. Lehet – sőt, szerintem kellett volna – azt mondani, hogy a film teljes értékűen kizárólag 35 mm-es, újszerű állapotban levő kópiáról moziban vetítve, gondosan beállított hangrendszeren keresztül nézhető és hallgatható. Ebből a szempontból különösen riasztó az a mondat, miszerint „mindenfajta televízión lejátszható”. A művészetben a speciális körülmények egyáltalán nem ritkaságok. Michelangelo carrarai márványból készült, 5,5-6 tonnás, 5,17 méter magas szobra nem azonos a firenzei trafikban vásárolt, 5 cm-es, fütyülős, műanyag kulcstartóval. Ahogy az alábbi fotó sem azonos vele. Csakhogy ez mindenki számára nyilvánvaló.

Van még egy látszólag apróság. A Blu-ray és a DVD változatokon a rendes, tehát nem a nagyothallók és siketek számára készült magyar feliratok nem minden idegen nyelvű beszédet fordítanak le. A francia és angol nyelvű feliratok a nem magyar nyelvűeket ugyanúgy részlegesen tartalmazzák, viszont az összes magyar nyelvűt teljes egészében, ideértve a suttogásokat is. Akik tehát francia vagy angol nyelvterületen nézik a „Saul fiát”, megint más filmet látnak.

S innen már érthetőbb, hogy miközben a film 10-11 évvel ezelőtt a hivatásos film-ítészek és holokausztkutatók körében szinte osztatlan sikert aratott, a magyarországi nézők legalábbis vegyes értékelést adtak a filmről. Két nézői kommentet idézek 2016-ból az ncore-n található hozzászólások közül. Egyik néző sem moziban látta a filmet. Rögtön megjegyzem, hogy több fórumon az antiszemita hozzászólások miatt letiltották a kommentek lehetőségét.

Tehát az egyik hozzászólás:

1.) A történet.
A történet számomra nem volt sem összetett, sem érdekes, sem megható, és ami a legfontosabb: még valótlan is volt. A készítők azzal érveltek, hogy Saul azért ragaszkodott a fiú eltemetéséhez, mert ebben az embertelenségben, kilátástalanságban és megaláztatásban, amit átélt, legalább valami emberies és tisztességes dolgot akart véghezvinni, hisz tudta, hogy az ő helyzete is reménytelen. Ennek az érvelésnek teljes mértékben ellentmond Saul azon lehetősége, hogy megmentse a társai és önmaga életét. Pont ez volt az a reménysugár, amely új értelmet adhatott volna a létezésének, ráadásul mint kiderült, a fiút semmiféle rokoni szálak nem kötötték Saulhoz, a történet a házasságon kívüli gyermekről csak hazugság volt, és előtte nem is ismerte a gyermeket, ergo a gyermek haldoklásán kívül semmiféle más emocionális hatás nem érhette a főhősünket, aki valamilyen irracionális oknál fogva úgy döntött, hogy inkább minden élőt a halálba visz egy vadidegen temetésének az érdekében. Nincs olyan ember, aki hasonlóképpen cselekedne egy ilyen helyzetben, de ha feltételezzük van is, a cselekedete egyáltalán nem figyelemreméltó, példaértékű vagy bármilyen szinten a meghatódás érzését kiváltó tett lenne.

2.) A színészi játék.
A főhősünk színészi játéka meglepően hasonlít Christine Stewart teljesítményéhez az Alkonyat c. filmből. Ha már egy ilyen kacifántos történetet talált ki az író, akkor elvártam volna, hogy a főhős ízig - vérig elhitesse a nézővel, hogy mennyire fontos számára az, hogy tisztességes módon temessen el egy gyermeket a saját népéből. Az Isten szerelmére, ezt az embert azt sem érdekelte, ha az összes társát kinyírják, csak a fiút temesse el! Azért talán nem bűn, ha azt várom el, hogy elhitesse velem a saját igazát. Az utolsó jelenetben az a mosoly... Egy halaskonzervet is több érzéssel tudnék kinyitni. A jelenet, amelyben a főhősünket rajtakapják a hullaházban kutakodás közben és gúnyból táncra perdítik, nekem egy szimpla koppintásnak tűnik a Zongorista c. filmből.

3.) A felvétel
A kameramozgás olyan szinten irritáló volt, hogy a DVD dobozára ajánlott lenne ráragasztani egy "tengeri betegeknek nem ajánlott" címkét. A filmben az elejétől a végéig a képernyőnk 70%-át csupán a főhősünk feje tölti ki, így a környezet megszemlélése iránti kíváncsiságunk sosem fog kielégülni, hasonlóképpen a dialógusok megértéséhez. Ezt ráadásul fűszerezi a „pazar, emóciókban gazdag” színészi játék is, amelytől még egy pillanatra sem hagynak minket megszabadulni.

Összegezve: A filmnek van egy bizonyos nyomasztó atmoszférája, de ezen kívül nincs más, amivel nyomot hagyna az emberben.

A másik hozzászólás:

Huu...Hát látom, itt nem sok mindenkinek jött át a film. Az én tapasztalatom az volt, hogy miközben néztem, nem értettem. Igen gondoltam rá, hogy "ezért Oscar?". De végignéztem. Majd a film után enyhe letargiába estem, azt éreztem, hogy egyedül vagyok a világon, nincs senkim, stb. Viszont! Egy-két óra után azt hiszem, megértettem... Talán ez volt a cél a filmmel? Hiszen egy koncentrációs táborban sem érezhettek másként. Nem volt senkijük, nem bízhattak senkiben, az egész egy nagy kavalkád volt, csak történtek a dolgok az emberekkel, nem lehetett mit tenni... Megtörtént velük. Bátran kijelenthetem, hogy ilyen érzést még egyetlen film sem tudott kiváltani belőlem... Úgy érzi az ember miközben nézi, mintha ott lenne. Azt hiszem, ez fantasztikus remekmű. Ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, mindenféle előítélet nélkül (akár újra is), és csak próbálja átérezni, hogy mit tettek akkor rengeteg értelmes, ártatlan emberrel, csupán azért, mert más valláshoz tartoztak...”

Ez a két vélemény lényegében azt a kérdést válaszolja meg a maga módján, hogy Saul igazsága azonos-e Auschwitz igazságával? Még keményebben: a film igazsága azonos-e Auschwitz és ezen belül a Sonderkommando igazságával? És kell-e igaznak lennie?

Először is: A „Saul fia” nem történelmi ismeretterjesztő film. Nem volt célja sem általában Auschwitz, sem a Sonderkommando teljes működését, szervezeti felépítését, a rabok emberi sokféleségét bemutatnia. A „Saul fia” játékfilm, s bár a történetnek van nem kevés történelmi alapja, nem feltétlenül az a kérdés, hogy Saul küzdelme, a videojátékokhoz hasonló küldetése megtörténhetett-e. Ahogy azt sem kérdezzük, hogy Arany János balladája szerint tényleg úgy volt-e, hogy „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani / Hogy: éljen Eduárd.”

Sőt, Hamlet figurája is egy dán legendán alapul, amelynek főszereplője Amleth herceg volt, de nem zavar minket, hogy Hamlet aligha csacsoghatott a faterja szellemével.

A „Saul fia” esetében azonban más a helyzet. Nem csupán arról van szó, hogy Auschwitz, a gázkamrák, a Sonderkommando tevékenysége keret, hanem az is fölsejlik, hogy ténylegesen bemutatja ezt a poklot Saul nézőpontján keresztül, Saulnak tulajdonítván valamiféle emberi méltóság töredékének megőrzését.

Ám a „Saul fia” nem „Antigoné”. Antigoné ugyanis egyedül harcol az isteni törvények, a halott – bárki is legyen az – eltemetéséért; kénytelen tudomásul venni, hogy ebben a harcban nincs társa, és nem veszélyezteti mások életét.

A filmben Saul egyik kulcsmondata így hangzik: „Már amúgy is mind halottak vagyunk.” Ez valóban Saul igazsága. Sőt, nem csupán az övé, számosan voltak, akik nem bírták tovább, és öngyilkosok lettek. Ez azonban nem Auschwitz és nem a Sonderkommando tagjainak igazsága, vagy legalábbis, nem az egyetlen igazsága. Elfogadhatjuk, hogy Saul valóban nem lát más lehetőséget, és önmagát már halottnak érzi. Ám ebből nem következik, hogy társait is halottnak nyilváníthatja, és rendelkezhet a még meglévő életükkel. Ők éppen a felkelés megszervezésével jelentik ki, hogy számukra még van különbség élet és halál között.

Ameddig él az ember, addig nem halott. Hiszen Saul igazsága alapján mindannyian halottak lennénk. Amúgy is. A náci koncentrációs táborokban a legtöbb rab élni akart. Túlélni. Nem vallási okok miatt, az esetleg csak erőt adott, hanem mert az életösztön a legalapvetőbb ösztönök közé tartozik. A túlélés a többség számára nem szervezkedést, inkább reményt jelentett, de voltak, akik igyekeztek nagyon tudatosan túlélni. Például megették a mások által otthagyott, nagyon gusztustalan „menüt”, mert az még mindig jobb, mint a semmi. Igyekeztek tisztálkodni, nem dohányoztak (a lágerekben komoly fizetőeszköz volt a cigaretta, pl. fogkrémet lehetett venni a láger cserekereskedelmében), vagy vállalkoztak olyan feladatokra, amelyek teljesítésével időt nyerhettek, anélkül, hogy másoknak ártottak volna.

Auschwitzban születtek szerelmek is, létezett lágerhumor is, olykor csak egy-egy pillantás árulta el, hogy „Az Élet él és élni akar” (Ady Endre: Intés az őrzőkhöz), s ez az életigénylés a film szerintem érzelmi csúcspontján, mondhatnám, az egyetlen jelenetsorban, aminek van valós érzelmi töltete, érhető tetten: akkor, amikor Saul találkozik a lőport átadó nővel, Ellával.

Saul számára ez csak egy feladat, a nő számára a világ.

Biztosan téged is érdekel, hogy mi is az a fura nóta, aminek részlete a jelenetsor alatt hangzik el? A film vége-főcímében nem szerepel, tehát egy nyomozóra bíztam, a ChatGPT-re. Meglepően sokáig izzadt, de megtalálta. Nos, William Marshall Hutchison „Dream Faces” („Álomarcok”) című dala szól, Elizabeth Spencer szoprán (egyes források szerint mezzoszoprán) énekesnő korabeli fonográf felvételén, kórussal és zenekarral.

Az 1911-es Amberol felvételt 1913-ban Blue Amberol formában újra kiadták. (Az Amberolokról lásd a sorozat 365. részét). Érdemes megismerned a dal szövegét.

Az „ahol a gonoszok nem háborgatnak többé, és a megfáradtak nyugalomra lelnek” sorpár Jób könyve 3:17 szinte szó szerinti átvétele. Ella és Saul találkozása alatt pedig különösen kegyetlen jelentést kap a dal: Ella felismerni véli Sault, megfogja a kezét, miközben a felvétel a rég eltűnt arcról, az elveszített szerettekről és az újbóli találkozás reményéről énekel.

Nemes Jeles már jóval ezen film előtt ismerte Elizabeth Spencer hangját; Edison cége 600-nál is több felvételt készített a művésznővel. Javaslom, hallgasd meg te is a teljes dalt!

Auschwitz igazsága volt az is, hogy nem csupán a vallásuk, származásuk miatt vittek oda foglyokat, sőt, egyes, dokumentált esetekben a Sonderkommando tagjai között is volt nem zsidó. Pl. 1944 nyarán a Sonderkommandoban 450 magyar zsidó férfi mellett 200 lengyel, 180 görög, néhány szlovák és német zsidó, valamint 20 szovjet hadifogoly szolgált kápók felügyelete alatt.

Auschwitz és a többi náci koncentrációs tábor igazsága nem egyszerűen az, hogy a náci rendszer, szövetségesei és közreműködői mintegy hatmillió európai zsidót, és mellettük romák, lengyelek, szovjet hadifoglyok százezreit, millióit gyilkolták meg, hanem hogy az üldözést és a tömeggyilkosságot államilag szervezetten, tervszerűen, ipari módon hajtották végre. A holokauszt ezért nem relativizálható és nem mosható össze más tömeggyilkosságokkal.

Auschwitz igazsága, ellentétben a film igazságával, hogy Sault valószínűleg a társai ölték volna meg. Mert Saul olyan vallási megszállottság okán cselekedett, amit éppen az ő vallása szigorúan tiltott, hiszen egy embert miatta gyilkoltak meg a nácik; ő veszítette el a reá bízott lőport; ő kockáztatta a Sonderkommando lázadásának sikerét. De akkor hogyan is van ez? Ha a pikúach nefes szerint az emberi élet megmentése az egyik legfontosabb, akkor hogyan szabad mégis gyilkolni? A pikúach nefes nem tiltja az önvédelmet. Az életére törő támadó megfékezhető, végső esetben megölhető; a zsidó törvényekben erre külön fogalom is van, a ródef (רוֹדֵף), az üldöző szabálya. A Sonderkommando felkelése ebben az értelemben kollektív önvédelem volt, még akkor is, ha a résztvevők alig remélhettek menekülést. Saul nem az életükre törők életét áldozná fel, hanem a sorstársaiét. Ettől válik a cselekedete nemcsak gyakorlatilag, hanem a film által neki tulajdonított vallási indíttatás felől nézve is ellentmondásossá.

S végül Auschwitz igazsága az, hogy szerencsére lettek túlélők. A nácik terve, az ún. Végső megoldás, nem teljesült, a háború a német haderő feltétel nélküli kapitulációjával ért véget. De ez már egy másik történet.

Mivel én a nézőkből indultam ki, most sorra veszem a „Saul fia” nézőinek legjellegzetesebb, részben egymást átfedő csoportjait és tulajdonságait.

Az első a nagyon tájékozottak csoportja. Nekik sok előzetes információjuk van a koncentrációs táborokról, ezen belül a Sonderkommandoról. Mert nem igaz, hogy erről nem lehetett beszélni a háború után a rendszerváltásig. Már a náci háborús bűnösök ún. nürnbergi pere során beszámoltak a Sonderkommandoról egyes túlélő tanúk. Közéjük tartozott Marie-Claude Vaillant-Couturier, aki 1946. január 28-i tanúvallomásában mondta el, amit a Sonderkommando tagjaitól és a gázkamrák működéséről tudott.

Aztán az évtizedek során egyre több bizonyíték, megemlékezés vált hozzáférhetővé; közülük az egyik legismertebb Dr. Nyiszli Miklós „Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban” című könyve, ami a „Saul fia” egyik alapdokumentuma is volt. A kép alatti linken olvashatod el.

https://drflash.hu/wp-content/uploads/2025/03/dr-mengele-boncoloorvosa-voltam-az-auschwitzi-krematoriumban.pdf

Sokan rendszeres előadásokat tartottak a hazai általános és középsulikban, kiállításokat, megemlékezéseket szerveztek. A nagyon tájékozottak többsége nem fogadja el a „Saul fia” történetét. Nem elsősorban esztétikai vagy technikai okok miatt, hanem mert ellenkezik az átélt vagy tanult ismereteivel; a korábban látott dokumentum- és játékfilmekkel. Ez a csoport kívül marad a filmen, a tudás egyszersmind védőpajzsként is szolgál.

A második csoport az alig vagy egyáltalán nem tájékozottak csoportja. Noha a film elején van egy felirat, ami a Sonderkommandoról szól, valójában Saul személyes története – az alkotók vélhető szándékával szemben – keveset árul el Saul környezetéről, de könnyebbé teszi e csoport számára az azonosulást Saullal.

A harmadik csoport tagjai beszélnek németül, esetleg a filmben elhangzó más nyelven is. Számukra a film követhetőbb, számos olyan dolog érthetőbb, mint azok számára, akik nem, hiszen a magyar felirat nem a teljes fordítás.

A negyedik nézői csoportot azok alkotják, akik akkor se néznék meg a filmet, ha fizetnének érte. Nem azokról van szó, akiket egyszerűen nem érdekel. Ennek a csoportnak az elutasítása a film témájának szól. Vagy azért nem kíváncsiak egy képzeletbeli auschwitzi történetre, mert rabok voltak, és nem akarnak ismét ott lenni, ahonnan már egyszer megszabadultak. Ők az egyre kisebb számú túlélők. Vagy azért nem, mert az ún. transzgenerációs traumától szenvednek, vagyis attól, hogy az utódnemzedékre hat az elődeik tragédiája, a túlélők elbeszélése. Ők köszönik szépen, nem szándékoznak erről szóló filmet nézni. S e csoportba tartoznak azok is, akik nem érintettek, de nem akarnak még közvetetten sem bűntudatot érezni azért, ami történt. Egyszer, régen, egy fiatal, a múlt század hatvanas éveiben született nő zokogva borult a nyakamba, és kiabált: „Értsd meg, nem mi tehetünk róla!” Azóta tudom, hogy nagyon kell vigyázni, nem minden mozi és tévékészülék előtt állhat egy mentőautó.

A film bemutatója óta eltelt 11 év. Kezdetben a szakmai és kritikai fogadtatás kivételesen erős volt. A Rotten Tomatoes kritikusi mutatója 96%, a Metacritic átlaga 91/100 körül alakult.

Magyarországon 2016 márciusáig több mint 220 ezer, 2018-ig mintegy 296 ezer néző tért be a mozikba – rendkívüli eredmény egy ennyire nehéz, formai szempontból radikális magyar filmnél. 13 ezer budapesti középiskolás ingyen nézhette meg az Uránia és az oktatási minisztérium közös programjában a filmet. A nemzetközi összbevétel kb. 10 millió dollár. A film hangtervezése oktatási és szakmai hivatkozási pont lett. A „Saul fia” bekerült a 21. század kiemelkedő alkotásairól szóló nemzetközi listákba. A film a mai napig ajánlott kiegészítő oktatási eszköz az iskolák és más közösségek számára. A Nemzeti Filmintézet (NFI) honlapján a film és a hozzá kapcsolódó részletes módszertani elemzés érhető el, amely kifejezetten tanárok és diákok számára nyújt támpontokat.

https://nfi.hu/alapfilmek-1/alapfilmek-filmek/jatekfilm/saul-fia.html

Az USC Shoah Foundation digitális oktatási platformja, az IWitness fölvette a filmet az anyagai közé. A magyar nyelvű digitális feladatok a túlélők videóinterjúit kapcsolják össze a film jeleneteivel, fejlesztve a kritikai gondolkodást és a forráskritikát.

https://iwitness.usc.edu/activities/1858?search=Saul&category=landing

A „Saul fia” iránti nézői érdeklődés azonban napjainkra lényegében lecsengett. A mozik már csak elvétve játsszák, a 35 mm-es kópiával csaknem lehetetlen találkozni. Éppen ez a munkapont tűnik most el – remélem nem – végleg, miközben a 4K-s digitalizálás elkészült, és mégsem adták ki. A mindössze 3 000 példányban megjelent díszdobozos Blu-ray + 2 DVD most is kapható mélyen leértékelve pl. a Media Marktban; nem terveznek új kiadást.

Nincs ez így jól.