A Dolby A-t 1966-ban mutatták be, a Dolby SR-t 1986-ban. A hangtechnika történelmében két évtized óriási idő.

1979-ben a Philips és a Sony hivatalosan is bejelentette, hogy tömeggyártásra készen áll a digitális hanglemez és a lejátszó készülék. Az analóg világnak vége – hirdették orrba-szájba.

A tömegelektronika akár még a legnagyszerűbb elképzelést, találmányt, eljárást is képes lebutítani annyíra, hogy még éppen használható legyen, de a lehető legolcsóbb.

Minél véletlenszerűbb egy információ, annál nagyobb az információtartalma – vélekedtek egykor az információ teoretikusai.

Odüsszeusz szerette volna hallani a szirének énekét, de nem akarta, hogy a csábítók áldozata legyen. Ezért kiköttette magát a hajó árbócához, a legénység fülébe pedig forró méhviaszt öntetett, hogy a dugasz kiszűrje az éneket.

A civilizáció egyik legnagyobb ellensége a zaj. Ez a sunyi fegyver az egész életünket megkeseríti és megrövidíti, a siketség egyik legfőbb okozója.

Az analóg hangtechnika legvadabb disznósága a zaj. A mágneses hangrögzítés során különösen sokféle zaj keletkezik. Zajon a zavaró jelenségeket most szűkítetten, fizikai és nem érzelmi szempontból értjük.

Mint csaknem minden műszaki cikk esetében, így a magnók jellemzőit tekintve is arra törekedtek a gyártók, hogy az általuk megadott adatok a lehető legkevesebb információt nyújtsák a vásárlónak, azzal a cinikus rizsával, hogy nem paramétereket hallgatunk, hanem hangfelvételt.

A magnó és a magnószalag feltételezi egymást. A legtöbb magnóparaméter függ a szalagtól, sőt, nemcsak általában a szalagtól, hanem a szalag konkrét típusától is.

Az analóg mágneses hangrögzítés olyan sokféle módon torzítja el a rögzítendő jelet, annyi zavar léphet föl, hogy csodálkozunk, hogy ennek ellenére többé-kevésbé felismerhető az eredeti hangesemény.