A mikrofonok olyan fontos eszközei a hangfelvételeknek, hangosításoknak, rádió- és tévéközvetítéseknek, hogy mindenképpen érdemes komolyabban is elmélyedni a mikrofonok jellemzőiben. Már most szólok, hogy rengeteg paraméter van, nehogy menet közben elveszítsd a fonalat! Rögtön hozzáteszem, hogy a következőkben csakis objektív paraméterekről lesz szó; abból is van egy rahedli. 

Noha a hangszedők többségét az acélhúros hangszerekhez készített szerkezetek alkotják, az elektronikus hangosítás kezdetei óta volt igény arra, hogy szinte minden hangszert mikrofon nélkül is hangosítani lehessen. Talán a doromb maradt ki ebből a törekvésből, bár az sem biztos.

A mágneses hangszedők a szerkezeti felépítésük alapján két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csapat az egytekercses (single coil), a másik az ikertekercses (humbucker) hangszedők világa. Volt időszak, amikor e két társaság vetélkedett egymással, de napjainkra lecsitultak a harci idegek, hiszen mindkét fajta másképp szól, és inkább elviselik egymást, mintsem a hangszedők újoncai mindkettőjüket eltüntessék.

Ha visszagondolsz a „Torzonborz torzítás” című részre, abban arról regéltem, hogy a torzítás fogalmát és mérését olyan mérőjelekkel végezzük, amilyenek a természetben nincsenek. Ha továbbra is elfogadjuk, hogy a természet nem torzít, akkor másképp ítéljük meg a mágneses hangszedőket is. 

Úgy 90 évvel ezelőtt, a háború utáni mámorban, kiderült, hogy az énekesek hangereje nem mindig elég nagy ahhoz, hogy a fúvós szekciót túlüvöltse. Hogy mégis szóljon valami, a ’20-as évek közepétől egyre gyakoribbá vált, hogy az énekesek szája elé mikrofont tettek, és annak jelét erősítőre, majd hangsugárzóra vezették.

Amikor az első tranzisztort megalkották, még nem sejtették, hogy a fejlődés milyen rohamos lesz. De nincs még egy találmány az emberiség történetében, ami akkora karriert futott volna be, mint a tranzisztor, és annyira megváltoztatta volna világunkat. Hiszen az első tranzisztor még nagyon nagy volt, és nem is rétegszerkezetű.