Ismét megnézve az Agfacolor csápjait, nyilvánvaló az ORWO szoros kapcsolódása, hiszen az ORWO wolfeni gyára a 2. világháború európai csatáinak végéig az egységes Agfáé volt.

A szovjetek 1945-46-ban teljes gyártósorokat, receptúrákat és technológiai dokumentációkat vittek el a Szovjetunióba, a szakemberek egy részével együtt. Aztán az Agfát két vállalatra osztották. Az „Agfa AG. für Photofabrikation Leverkusen” az NSZK-ban, a „VEB Film- und Chemiefaserwerk Agfa Wolfen” szovjet vegyesvállalat, amely szervezeti felépítését tekintve részvénytársaság volt, az NDK-ban jött létre. A wolfeni cég a termelésének kétharmadát háborús jóvátételként a Szovjetunió számára termelte. Wolfenben újjászervezték a termelést. Míg 1950-ben a leverkuseni filmgyár 6%-kal részesedett a két Németország fotokémiai termékeinek gyártásából, a wolfeni filmgyár 54%-kal. 1951-ig az NSZK-ban gyakorlatilag nem gyártottak színes filmet. 1953 utolsó napján az Agfa Wolfent a Szovjetunió visszaadta az NDK-nak. 1954-ben 14 ezer ember dolgozott a wolfeni gyárban. Ebben az időben a két cég még megosztozott az Agfa védjegyen, de a film szélein az Agfa Leverkusen esetében L IF, az Agfa Wolfen esetében pedig W IF jelölések voltak. 1953-ban a két cég megállapodott abban, hogy a VEB Film- und Chemiefaserwerk Agfa Wolfen kizárólagos jogokkal értékesíthet a (volt) szocialista országokban, az Agfa AG pedig kizárólagos jogokat kapott a világ többi részén

1958 novemberében a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottsága és az Állami Tervbizottság bejelentette az NDK vegyiparának jelentős bővítését „A kémia kenyeret, jólétet és szépséget ad“ jelszóval.

A filmanyagon kívül olyan cuccot is gyártottak Wolfenben, mint a Wolpryla.

A szintetikus szálat a „kémia gyapjas csodájának“ tartották; olcsó volt, és ismét divattá vált a kötés-horgolás a ’60-as években. Mivel mi sokszor jártunk az NDK-ban, az édesanyám gyönyörű piros ruhát horgolt Wolprylából.

A színes film fontosságáról énekelt egykor, még az NDK-ban Nina Hagen, szomorkodván, hogy a kedvese otthon hagyta a filmet, és emiatt nem tudja lefényképeztetni magát a nudista strandon.

Az élet azonban sosem ilyen egyszerű. A „név”, vagyis a márkavédjegy jogilag más kategória, mint a gyár vagy a technológia. A szövetségesek nem osztották fel a védjegyeket fizikailag: a “Deutsche Patentamt” (német szabadalmi hivatal) 1945 után megszűnt, és a védjegyeket nemzeti tulajdonként a nyugati megszállási övezetekben jegyezték be újra. Ezzel megelőzték az NDK-t, amelynek a vezetői csak későn ismerték föl a védjegyvédelem fontosságát. Ha ugyanis az NDK lépett volna előbb, a leverkuseni Agfa szívott volna. Hozzáteszem, hogy a wolfeni gyár már 1954-ben bejegyeztette az ORWO márkát, de csak fóliákhoz használta.

Az NDK mindenesetre megkérte az Agfa márkanévről való teljes lemondás árát, s bár egyelőre még titok, hogy mennyiért is adta el a védjegyet, a pletykálók 1-3 millió NSZK márkáról suttognak. (Becslések szerint ez ma 2,5-7,5 millió euró lenne.) Az NDK számára az „Agfa név elvesztése” szimbolikus is volt. Egyrészt a „nyugati monopóliumok” győzelmének tekintették, másrészt viszont saját ipari önállóságuk bizonyítékaként reklámozták az ORWO-t. A propaganda is így fogalmazott: „Az ORWO a mi saját, szocialista fejlesztésünk – nem a kapitalista Agfa öröksége, hanem annak meghaladása.”

1964-ben hivatalosan is megalakult a wolfeni állami filmgyár, a VEB Filmfabrik Wolfen, és készítményeinek márkaneve ORWO (Original Wolfen, eredeti wolfeni) lett.

Az ORWO termékeket nemcsak a volt szocialista országokban lehetett értékesíteni, hanem bárhol, ezért az NDK korábban nem tapasztalt belföldi és 57 országban nemzetközi reklámkampányba kezdett.

Ha jártál az egykori NDK-ban, kizárt, hogy ne találkoztál volna ORWO reklámmal.

A gyár többek között Indiába is exportált ORWO filmet. Cserébe az NDK Indiából származó tehenekből kapott csontokat, amelyek a napon kifehéredve a kiváló minőségű filmzselatin alapanyagát képezték.

Hosszas tárgyalások után 1967-ben a VEB Filmfabrik Wolfen további 1,5 millió NSZK márkáért eladta a még birtokában lévő Agfa védjegyeket az Agfa-Gevaert AG-nek.

A gyár dolgozóinak létszáma egyre nőtt, s főként nők dolgoztak benne.

A gyár az NDK legjelentősebb női „vállalkozása” volt, erre emlékeztet a gyár egykori adminisztrációs épülete előtt álló szobor.

A vezetőség még az NDK-ban szokásos, igen magas színvonalú szociális ellátáson felül is igyekezett a dolgozók kedvében járni: Volt elegendő ovi és bölcsi, orvosi rendelő, mindenféle bolt, étterem, szórakozóhely, mozi, színház, hatalmas könyvtár, kulturális rendezvények tömkelege, sportolási lehetőség, szabóság, mosoda, iskola.

Ez utóbbin nem csupán a gyerekek tanulási lehetőségeit kell érteni, hanem az alapfokútól a főiskolai szintig terjedő szakképzést is. A betanított munkásként kezdő nőkből diplomások is lehettek. Így sem volt elég dolgozó, ezért a hiányzó munkaerőt rabokkal pótolták.

A munkakörülmények nem voltak ideálisak, hiszen nem csupán büdös és zajos volt a gyár, mint minden vegyiüzem, hanem sötét is, mert filmet nem lehet napsütésben gyártani. Tobias Zielony Berlinben élő művész filmet is készített „Blackbox Wolfen″ címmel az egykori sötétkamrában dolgozó nők emlékére, de ez a fényképeket feldolgozó montázs sehol nem látható. Az üzem éjjel-nappal 3*8 vagy 2*12 órás műszakokban termelt, folyamatosan okádva a szennyezést. Svéd mintára úgy próbálták ezt mérsékelni, hogy 400 m magas kéményeket építettek – így legalább több település kapott a jóból. Wolfen, amely a Merseburg, Halle és Bitterfeld közötti „kémiai háromszög”-ben helyezkedik el, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sűrű füstfelhők és fullasztó szagok mutassák az utat minden látogatónak.

A VEB Filmfabrik Wolfen fejlesztői a gyár bezárásig lényegében megmaradtak az eredeti Agfa negatív-pozitív eljárás mellett, de ezen belül számos újítást vezettek be a jobb minőség és a termelékenység növelése érdekében. Míg pl. korábban minden egyes réteget külön-külön öntöttek a zselatin hordozóba, tehát annyiszor kellett végigrángatni a fóliát, ahány rétegű volt a film, kitalálták azt a módszert, hogy hogyan lehet egyetlen folyamatban az összes réteget ráönteni az alapra. Ehhez az kellett, hogy az egyes rétegek gyorsan száradjanak meg, tehát módosították az összetételüket.

Ez azért is volt fontos, mert a Szojuz űrhajókba és a Mir űrállomásra olyan filmet rendeltek, amely hat hullámhossz tartományra osztja a fényt; négy a látható, kettő az infravörös sávban van. A hozzávaló hatalmas kamerát a Carl Zeiss Jena fejlesztette.

A hagyományos színes filmek érdemi fejlesztése azonban elkésett, az ORWO-t nem lehetett ugyanazokkal a vegyszerekkel előhívni, mint a többit. Igaz, az előhívás annyira kiforrott volt, hogy lakossági üzletekben is lehetett kapni a nem-professzionális filmek előhívó vegyszereit. S mivel a teljes folyamat más rendszerekkel ellentétben 20 fokos hőmérsékleten történt, otthon sem volt nehéz betartani ezt a hőfokot.

A nem-professzionális filmek között mozgófilm készítésére szolgáló keskenyfilmek is kaphatók voltak, mégpedig 16, 8, 2*8, S8 és DS8 formátumokban. A számok a film szélességét jelzik kerekítve mm-ben. A 2*8 olyan 16 mm széles film, amelyre kétszer lehet felvételt készíteni 8 mm filmszélességben. Az S8 – szuper 8 – olyan 8 mm széles film, amelynek kicsit nagyobb a képmérete.

Legtöbbször kazettába töltötték, így a film cseréje könnyebb volt. A DS8 is 16 mm széles, és ugyanúgy kétszer lehet felvételt készíteni rá, de macerás bánni vele, mert nem kazettában van. Az alábbi fotón a baloldali jószágra természetes fény, napfény esetén lehetett többé-kevésbé színhelyes képet rögzíteni, a jobboldalira reflektorok használata esetén. Mindkét film fordítós, azaz előhívás és szárítás után egyből vetíthető a film. Az ORWOCHROM az Agfa Neu utóda volt.

Nekem felhúzós motorú DS8-as kamerám volt (illetve, most is megvan).

Ez egy szovjet gyártmányú cucc volt, ahogy a vetítőgép is.

Mindössze két színes filmecskét készítettem, s mindkettőt egyik barátom pincéjében hívtuk elő. Az egyik egy rejtett kamerás volt, a Moszkva téren leragasztottunk egy fém tízforintost, és rögzítettem, hogyan szerencsétlenkednek a népek. A másik a fiam születését örökítette meg. Elég csúnyán nézett rám a szülész orvos, amikor szóltam, hogy álljunk meg kicsit, mert megfordítom a filmet a gépben.

A profi mozgófilmek nem ezekre az alapanyagokra készültek, hanem az NC-1 (negatív) és a PC-7 (pozitív) tekercsekre. Az NC-1 műfény film volt, tehát mesterséges világítás esetén tekinthető színhelyesnek. Ha napfényben használták, szűrőt kellett az objektív elé tenni.

A PC-7 szerkezetét láthatod az alábbi ábrán.

Hm. Van itt egy látszólagos ellentmondás. Az NC-1-nek nem ellentéte, nem komplementere a PC-7. Ennek az az oka, hogy a két filmnek más a szerepe, mert ha azonos volna, akkor elég volna egyetlen fajta negatív filmet készíteni, és az egyik negatívról másolni a másik negatívra, hogy vetíthető pozitívot kapj. A háború előtti Agfának, így az ORWO-nak is más volt az elképzelése.

A negatív tehát nem a „tükörképe” a pozitívnak, hanem előkészített köztes állapot, amit úgy terveztek, hogy a pozitívval együtt adja a helyes színvisszaadást. Ha két azonos negatív filmet használtak volna egymás után, azaz negatívról negatívra másoltak volna, a színek kétszeresen komplementerek lennének, de nem pontosan ugyanoda fordulnának vissza. A szín- és világosság jellemzők torzultak volna, hiszen a második negatív emulziója a már sűrű tónusok közé világos részeket próbált volna benyomni, s így a kép lapos, fátyolos lenne, a sötétebb helyek pedig beszűkültek, kompresszálódtak volna. Kémiailag a színes negatív rétegei (kék-zöld-vörös érzékeny rétegek) nem szimmetrikusak. A pozitív film viszont úgy van kalibrálva, hogy ellentétes görbével válaszoljon — így az egyik hibáját a másik pontosan kiegyenlíti. Az összes filmgyár (Agfa, ORWO, Kodak, Fuji stb.) mindig együttes rendszerként fejlesztette a negatívot és a pozitívot.

Vagyis a második negatív nem a fordítottja, hanem a torzítottja lenne az elsőnek. A negatív és pozitív film nem egymás ellentéte, hanem egymás korrekciója. A kettő egy rendszerben működik: a negatív „felfogja” a valóság összetettségét, a pozitív „kivetíti” azt az emberi látórendszer számára értelmezhető formában. A negatív film rétegei részben átfedik egymást, és általában egy színmaszkot is tartalmaznak (barna-narancs szín), hogy a színek helyrehozhatók legyenek a pozitívban. A pozitív film ennek ellenkompenzált változata: a rétegek érzékenységi csúcsai eltolva helyezkednek el, hogy a negatív színtorzításait pontosan visszahozzák. Ezért ha két azonos típusú anyagot tennének egymás után, az eltolások nem kioltanák, hanem felerősítenék egymást, és zöldes vagy bíboros fátyol lenne az eredmény. Ha netán még valaha megnéznél egy nyers színes negatívot és egy pozitív kópiát egymás mellett fény felé tartva, akkor a negatív narancsos, fakó, a pozitív tiszta és semleges. A különbség nem varázslat, hanem két pontosan egymásra hangolt emulzió matematikai-kémiai együttműködése.

Hasonló ez ahhoz, mint az analóg hangtechnikában a felvételi és a lejátszási korrekció. Felvételkor a jobb jel-zaj viszony és kivezérelhetőség érdekében olyan kiemeléseket és vágásokat végzünk, amelyet lejátszáskor a lejátszó erősítő úgy kompenzál, hogy a frekvenciamenet a lehető legegyenletesebb legyen. Valójában fordítva ülünk a lovon: Addig masszírozzuk a felvevőerősítő korrekcióját, ameddig a szabványos karakterisztikájú lejátszóerősítőn a frekvenciamenet a lehető legyenletesebb nem lesz (lásd a sorozat 336-337. részét).

Van egy új ellentmondás is. A táblázat szerint a pozitív durvább szemcsézettségű, holott azt vetítik hatalmasra. A pozitív nem azért lehet durvább szemcséjű, mert úgyis mindegy, hanem mert más típusú fényhasználatra és más tónusátfogásra optimalizálták. Vetítéskor nem a negatívot nagyítják, hanem a pozitív végterméket, ami a laborban optikai másolatként jön létre. Bármily furcsa, a nagyítás lehetősége — amikor a kicsi kamerakockából vászonméretű kép feltétele teremtődik meg — már a negatív-pozitív átírás során lezajlik. Ott a labor vetítőgépe (printer) a kamera-negatívról kicsit túlexponálva, pontos optikai viszonyok mellett hozza létre a kópiát. Ebben az értelemben tehát a vetítőgép már nem nagyít, csak áttolja a fényt a végleges képen. Ezért a pozitív film szemcséje nem látszik úgy, mintha egy kisfilm-negatívot nagyítanál több méterre. A pozitív film szemcséje valóban nagyobb, de vékonyabb a réteg, a vetítőfény nem mikroszkópként, hanem átvilágító fényként működik. Ezért a vetítéskor a szemcse nem textúraként, hanem sűrűségként jelenik meg, és normál nézési távolságból nem látható. Az optikai lánc kompenzál. A kameranegatív a finom szemcséjével, magas részletességével „tartalékot” ad, a pozitív pedig a laborban ezt a tartalékot alakítja át látható kontraszttá. A két szemcsézettség úgy adódik össze, hogy a végeredmény a vásznon pont ideális vizuális élességű lesz. A film vetítésekor egyébként amúgy is a vetítő optikája, a perforáció pontossága és a vibráció a limitáló tényező, nem a szemcseméret. A kamera-negatív szemcsemérete: kb. 0,3-0,5 µm, a pozitív filmé kb. 0,8–1,2 µm. A vetítővásznon ez a különbség 100-szoros nagyításnál is csak 0,03–0,05 mm-es „pontméretnek” felelne meg, ami a vetítési optika elmosódása és a szem felbontása mellett már nem érzékelhető.

Azért én ebből a szempontból óvatosabb lennék, gyakran kiderül, hogy a „nem érzékelhető” az eljárás gyengeségének a mentegetése: „Ne foglalkozz vele, mert nem tudjuk kijavítani, és nem akarjuk megmagyarázni.”

Az ORWO filmeket, miként az ORWO stúdió hangszalagokat is, egyébként az előző rendszer összeomlásáig fejlesztették. Volt ennek a fejlesztésnek nemzetközi vonatkozása is. Mivel az egykori szocialista országok nagyon egymásra voltak utalva, a felhasználók nem csupán vásárlók voltak, hanem társak is. Az ORWO filmek fejlesztéséhez, minőségének javításához a magyar filmlaboratórium munkatársai is hozzájárultak.

Most tehát nézzünk néhány példát az ORWO színes mozifilmekre! Szívem szerint a magyarokkal kezdeném, de az NFI-től nem kaptam információt. Azt lehet tudni, hogy az ORWO márka megszületésétől kezdve néhány évig a játékfilmek is ORWO-ra készültek, a kisfilmek még a hetvenes években is. Az biztos, hogy Homoki Nagy István a természetfilmjeit Agfa Wolfenre, majd ORWO-ra forgatta.

1961-ben még a wolfeni Agfára rögzítették a korszak minden bizonnyal legrosszabb vígjátékát, a „Napfény a jégen” címűt.

Talán azért érdemes végigszenvednek, mert emléket állít az egykor létezett magyar jégrevünek. De én szóltam. A teljes filmet az alábbi linkre kattintva viselheted el:

https://videa.hu/videok/film-animacio/1-napfeny-a-jegen-1961-dvdrip-tvrip-vhsrip-ZSfKNITAP1ZAafEq

Az NDK terméséből természetesen bőségesen lehet válogatni. A legtöbb – de a köztudattal szemben nem az összes – film az 1946-ban alapított DEFA (Deutsche Film-Aktiengesellschaft ) keretein belül készült. A stúdió mintegy 2 500 híradót, 2000 dokumentumfilmet, 950 animációs filmet, 730 játékfilmet és 450 rövidfilmet készített, valamint 6 700 külföldi filmet szinkronizált. Ezek többségét nálunk nem mutatták be, holott nem csupán propagandafilmek készültek. A mi mozijainkba főként az easternek, az indiánfilmek kerültek, a szerb származású Gojko Mitić főszereplésével.

Mint az egyik késői kritikából kiderül, „Természetesen akadtak ezekben a filmekben éktelen marhaságok – csak példaként, az egyik filmben egy indián széles mozdulattal intett: Íme, a végtelen préri. A képen meg egy szépen hullámzó búzamező volt látható. Ezen röhögtünk, de nem vette el a kaland varázsát.” A kezdő kockákon a Totalvision márkajelet láthatod. Ez egy francia szélesvásznú eljárás volt, a cég anamorf optikákat, hengerlencséket gyártott, amelyek felvételkor összehúzták lófejűre az emberek fejét. Olcsóbb volt, mint a konkurens amerikai Cinemascope, és licencdíjat sem kellett fizetni érte.

A „Wuthenow sakkja” című film főszereplője egy nemes származású, vonzó tiszt, aki elzárkózik a házasságtól és a családtól, de nem a szerelmi kalandoktól. Udvarol az özvegy Josephine von Carayonnak, akinek szalonjában rendszeres vendég. A romantikus érzelmi zűrzavar pillanatában elcsábítja lányát, Victoire of Carayont, aki ünnepelt szépség volt, de arcát eltorzította a himlő.

Az 1973-ban bemutatott „Paul és Paula legendája” talán a DEFA legszebb filmje. A két fő szereplő azt a romantikus folyamatot testesíti meg, amelynek végén a szerelem a vágyódáson és a kudarcba fulladt kísérletek után beteljesül. S közben megismerkedhetünk az egykori NDK hétköznapjaival. A filmben persze vannak apró jelzések, amiket csak a bennszülöttek érthettek meg.

Giccs? Igen, olykor a határ túloldalára billen, de nagyon lehet szeretni ezt a történetet. Először az egyik legnagyobb NDK-beli moziban, a Kosmosban vetítették le, amelynek nézőterén 1200 ember foglalhatott helyet. A film a témája miatt nem tetszett Erich Honeckernek, az NDK vezetőjének, de betiltani nem akarta, viszont 800 funkcionárius kapott tiszteletjegyet, azt a feladatot kapva, hogy a premier végén ne tapsoljanak, s ezzel megbuktassák a filmet. A maradék 400 néző azonban felállva, húsz percen keresztül tapsolt. Ez azt jelentette, hogy a felülről megrendelt kritika elbukott, és a filmre 3 294 985 jegyet váltottak. A film zenéjét a Puhdy's nevű rock-banda játszotta, ez az együttes nálunk sem volt ismeretlen.

Sajnos, nem találtam olyan videót, amelynek lenne felirata is, de nincs sok beszéd benne, és az operatőri munka, a színészi játék sok mindent elárul.

A filmet a másik Németország tv-je 1975-ben mutatta be. A két főszereplő a nyolcvanas években az NSZK-ba távozott. A filmet az eredeti bemutató után 20 évvel kezdték ismét vetíteni az immár egyesített országban, és lényegében ezzel kezdődött az egykori NDK-filmek nosztalgiahulláma. A Paul és Paula legendája Angela Merkel egyik kedvenc filmje volt; nagyon meghatóan beszélt róla egy ünnepségen.

Eddig több száz DEFA-filmet restauráltak és digitalizáltak; a Közép-Német Televízió, az MDR rendszeresen tűzi műsorra őket, még a propaganda filmeket is, pl. a Német Kommunista Párt egykori főtitkáráról, Ernst Thälmannról szólót is. Egyébként ez pl. valóban jól sikerült, persze heroizáló alkotás, inkább kalandfilm. Ha egyszer Berlinben jársz, és nagyon ráérsz, csavarogj el az Ernst Thälmann parkba! Itt láthatod a mai napig hősként tisztelt pártvezető hatalmas, 14 m magas szocreál emlékművét. Noha a rendszerváltás után le akarták bontani a szobrot és át akarták nevezni a parkot, a környékbeliek tiltakozására nem nyúltak hozzá, sőt, védett műalkotásnak nyilvánították, és a park neve is maradt. Messze meghaladja e sorozat célkitűzését, de érdekes, hogy a mai Németországban a német munkásmozgalom nagyjainak - Marx, Engels, Rosa Luxemburg, Ernst Thälmann, stb. - emlékét milyen gondosan ápolják, miközben az egykori NDK vezetőinek neve jó esetben csak szitokszó. 

A film első része Agfa Wolfenre, a második ORWO-ra készült, s mindkettő megjelent DVD-n is.

A DEFA sok koprodukciós film gyártója volt; szovjet, francia, svéd csehszlovák együttműködésben készültek játékfilmek. Csehszlovák-NDK film pl. a „Három mogyoró Hamupipőkének!” című. Az 1973-ban készült film Blu-ray változatán nincs se magyar felirat, se magyar hang.

Viszont az egykori Filmmúzeum tv-csatorna bemutatta, így te sem maradhatsz le róla. Szerethető alkotás.

A mesefilmek gyártása egyébként a DEFA egyik fő tevékenysége és sikeres exportcikke volt. Az 1953-ban bemutatott „A kis Muck története” című mesét 13 millió fizető néző látta, s ezzel minden idők legnépszerűbb NDK filmje lett.

Ezt a mesét is kiadták Blu-ray-n.

Szerencsére létezik magyar szinkronos változat.

Évtizedek óta népszerű az NDK „tv-macija”, a Homokember.

A figurát a nyugat-berlini SFB-nél (Sender Freies Berlin) találták ki, de amikor az NDK tévései megtudták, mire készülnek odaát (Kelet-Berlinben amúgy is mindenki a nyugati tv-ket nézte), gyorsan megcsinálták a saját homokemberüket, ami népszerűbb lett a vetélytársánál, ezért az SFB-ben le is álltak vele.

A Homokember annyiban különbözik a mi egykori macinktól, hogy nem csupán esténkénti kerettörténet, hanem vannak saját meséi is. Az első epizód végén pl. az utcán búcsúzott el, s állítólag több ezer gyerek írt levelet, amelyben felkínálták neki az ágyukat. Az NDK megszűnésekor leállították a figura szereplését, de akkora volt a felháborodás, hogy a mai napig készülnek új részek, igaz, már nem a DEFA műhelyeiben és nem ORWO filmre. Az én Homokemberemet viszont még az NDK rádiójától (Rundfunk der DDR) kaptam ajcsiba.

Természetesen az összes rész megjelent DVD-n.

Miközben DEFA filmeket keresgéltem, kiderült, hogy különlegesen jó minőségű, tehát a sorozatgyártásból válogatott ORWO nyersanyagból létezett 70 mm-es változat is.

Hét játékfilm és két dokumentumfilm készült DEFA 70 formátumban, de ezek egyikét sem mutatták be nálunk, holott legalább két mozink – a budapesti Corvin és a szegedi Szabadság – alkalmas volt 70 mm-es filmek vetítésére. A DEFA 70 ugyan nem volt teljesen kompatibilis az amerikai Todd-AO-val és a szovjet Szovszkope 70-nel, de ez nem lehetett volna akadály. Az NDK 15 körzetéből csak kettőben nem volt DEFA 70 mozi. Ezekbe a mozikba (pl. Berlin Kosmos, Drezda Kulturpalast, Lipcse Schauburg, Magdeburg Capitol, Erfurt Kino Panorama, stb.) NDK fejlesztésű vetítőgépeket és hangrendszereket szereltek, a forgatásokat pedig egy szintén NDK fejlesztésű, hatalmas jószággal, a DEFA Reflex kamerával ívelték. Az optikákat részben a Zeiss Jena készítette – ez adta a rendszer saját karakterét: kicsit szűkebb látószög, de kiváló élesség a kép közepén. Sokan, akik ezekben a mozikban látták a 70 mm-es filmeket, később úgy emlékeztek, mintha „egy festményben ültek volna”: a 30 m széles vászon, az ORWO-színek kissé hűvös, metszett tónusa és a hatcsatornás mágnescsíkos hang térmélysége együtt egészen más élményt adott, mint a 35 mm-es film. A 70 mm-es vetítések külön eseménynek számítottak, gyakran ünnepi premierként hirdették őket, nem ritkán szimfonikus koncerttel, díszbemutatóval, kiállítással ékesítve.

A DEFA 70 formátum tényleg nem annyira politikai, inkább technológiai presztízsprojekt volt: az NDK azt akarta bizonyítani, hogy saját gyártmányú ORWO nyersanyagon is képes elérni a nyugati Todd-AO szintjét. A képminőségük lenyűgöző, és ma digitalizálva is látszik, kivételesen mennyire jól tartotta magát az egyébként hol kékre, hol pirosra fakuló ORWO színes emulzió.

Szemben az amerikai 70 mm-es mozgalmas látványfilmekkel, a DEFA gyártmányainak többsége az elmélyültebb, epikusabb, művészibb elképzeléseket valósította meg.

Az első, 1967-ben készült DEFA 70 film a rendkívül meglepő „DEFA 70” címet kapta, és a filmrendszer lehetőségeit demonstrálta.

A leghíresebb 70 mm-es DEFA film a szovjet Lenfilmmel közösen gyártott, 1971-ben bemutatott „Goya, vagy a megismerés rögös útja” című alkotás.

Magyar színésznőt is láthatsz benne, Sütő Irént, ha megnézed – igaz, nem hatalmas vászonra vetítve – a filmet, automatikusan fordított magyar felirattal.

 

1974-ben készült az utolsó DEFA 70 film; egy operett, az „Orfeusz az alvilágban”.

Sajnos, a film annyira megrongálódott, hogy lehetetlenné vált rendesen digitalizálni. A sérülések legfőbb oka az volt, hogy a Walter Ulbrichtot váltó új NDK vezető, Erich Honecker pazarlásnak tartotta a 70 mm-es filmet, és a hivatalnokok úgy gondolták, nem is kell vigyázni a kópiákra.

Aztán eltelt másfél évtized, és a DEFA, az ORWO meg az egész NDK pazarlásnak tűnt.

A 20. század nyolcvanas éveiben a VEB Filmfabrik Wolfen a világ fotokémiai termelését tekintve a harmadik legnagyobb volt. 1994-ben – többszöri privatizációs kísérlet eredményeként – a wolfeni ORWO gyár lényegében megszűnt. Wolfen sem önálló város már, hanem 2007. június 30-án Bitterfeldhez csatolták. A következő kis tudósítás az egyik fennmaradási kísérlet optimizmusára épített 2010-ben.

 

Az ORWO márkanév most is létezik, noha időnként tulajdonost vált, legutóbb 2025. júniusában.

Még új filmeket is gyártanak, igaz, csak fényképezőgépekbe és 16 mm-es mozgófilm formátumban. Az NC500-at 2022-23-ban hozták forgalomba, és nagy csalódást okozott.

A marketing azt ígérte, hogy ez a régi NC-sorozat (NC1–NC19) hagyományát folytatja, azaz igazi Wolfen-gyártású, professzionális mozi-negatív szellemiségben készült anyag. A film azonban nem klasszikus moziemulzió volt, hanem egy átdolgozott ipari archívfilm-emulzió, amit kísérletképp „színesre hangoltak”. A cég logisztikai és vegyi problémákkal küzdött, különösen a rétegvastagság és a hordozó egységessége körül. A vegyszer-kompatibilitás sem volt teljes: sok labor panaszkodott, hogy a modern, C-41 elnevezésű folyamatban nem viselkedik jól: fakó, mosott, kontrasztszegény eredményt ad. A filmes közösségek (Analog Café, Emulsive, Reddit, Photrio stb.) visszajelzései elég egyöntetűek voltak: a színek hidegek, szürkés-zöldes tónusúak; a kontraszt alacsony; a film rendkívül szemcsés. Sokan azt írták: „nem ORWO-ízű, hanem kísérleti anyag, amit túl korán dobtak piacra.”

A hibáinak az az oka, hogy nincs már meg a teljes gyártási lánc, nincs hozzá elegendő szakember, és a vegyipari háttér is szétaprózódott. Tehát az NC500 nem gonosz szándékból született, hanem abból az idealizmusból, hogy „Megpróbáljuk, hátha még tudjuk.” Csakhogy a 21. század harmadik évtizedében nem lehet ott folytatni, ahol 30 évvel ezelőtt abbamaradt. A VEB Filmfabrik Wolfen nemcsak egy gyár volt, hanem egy városnyi ember, akinek az élete, a szakmája, a büszkesége ugyanahhoz a célhoz kötődött — fényképet csinálni, az valami csoda: „Mi vagyunk az ORWO”. A munka nemcsak kenyér volt, hanem identitás, közösség, kultúra. Amikor ez eltűnt, akkor nem egyszerűen munkahelyek szűntek meg, hanem egy társadalmi univerzum omlott össze. A mai „új ORWO” márkamentés – logóval, kisfilmgyártással, egyebekkel csak a felszín. Az életforma, ami a wolfeni kombinát mögött volt, már nem reprodukálható, és az egykori államszocializmust nem is kell.

De talán lehetett volna másképp is. Hogy mégis miért nem lehetett? Erről szólt egy 2015-ben készült film. A gazdaság világa csak a termék piaci értékét látta. A színes film ekkorra a digitális forradalom miatt már halott piac volt. A 20 ezer fős gyár struktúrája fenntarthatatlan lett volna – ámbár pl. a BASF dolgozóinak létszáma akkoriban 50 ezer. A politika világa a múlt szimbólumát látta benne. Az NDK iparának ikonja lett, de már nem volt benne sem politikai tőke, sem jövőképes látomás. Így nem lehetett rá európai fejlesztési pénzt kunyerálni – „nem innovatív”. Az emberek világa pedig nem akarta a „mini változatát” a réginek. Ők nem akartak se startupot, se turisztikai ipari skanzent. Ők a gyárat akarták vissza, de sok hülyeség nélkül, jó értelemben vett kollektív életet, amit elveszítettek. A VEB Filmfabrik Wolfen az ott dolgozók ORWO filmje volt — és a végén valakik elvágták, megsemmisítették az utolsó tekercset.

Mégis lehetett volna másképp, ha a ’90-es évek elején nem a totális privatizáció, hanem az „ipari kultúra megőrzése” is számított volna. Valójában a nyugatnémet nagytőkének nem volt érdeke megújítani a konkurenciát, s az emberek jelentős része is örült rövid ideig, hogy megszabadult a létezett szocializmus kényszereitől. De ha akkor létrejött volna valami „Filmtechnikzentrum Wolfen” típusú intézet, ahol a gyártás emlékezetéből kutatás, oktatás, archívum lesz — nem csodaüzem, hanem emlékezet-ipar —, akkor ma a „régi ORWO” nem rom, hanem tanulmányi központ lehetne. Most már van ORWO Múzeum és DEFA Alapítvány, de az idő akkoriban gyorsabban száguldott, mint az emlékezet. Ami ma látható, az annak a 30 éves el nem gyászolt korszaknak a lenyomata. Noha az ORWO ma is létezik — de már nem gyár, hanem szimbólum. És a szimbólumot könnyebb feltámasztani, mint a közösséget, amely megannyi korlátozás mellett életben tartotta.

Annak idején mindkét Németország több üzemében megfordultam, de az ORWO gyára kimaradt. Egyszerűen nem jutott eszembe. Most ezt láthatnám: