Ezeknek a szerkezeteknek a sorozatgyártása döcögve indult, mert az ónfóliás hengerek nem váltak be. A 19. század utolsó évtizedétől kezdve azonban jelentősen bővült a választék, s bármilyen meglepő, még napjainkban is gyártanak – ha nem is nagy sorozatban, inkább egyedileg – fonográfokat.

A fonográfokat vagy kézzel tekerték, vagy felhúzós, rugós motorjuk volt, vagy elektromos hajtással működtek. Azt hinnénk, hogy a villanymotoros megoldás volt a legkésőbbi változat. De nem, már igen korán megjelentek ezek is a boltokban, de nem terjedtek el, mert elektromos hálózat még kevés helyen volt, a nedves elemek kezelése pedig nem volt egyszerű. Az alábbi kép azt az ónfóliás, villanymotoros fonográfot mutatja, ami a párizsi Eiffel torony legfelső szintjén levő, egykor Eiffel lakta lakásban látható Edison, Edison lánya és Eiffel viaszmásolatának társaságában. Ezt a fonográfot Edison ajándékozta Eiffelnek, miután a torony ebédlőjében jól bezabált, Eiffel meghívásának eleget téve. Az ebéd után Eiffel lakásában szivaroztak és iszogattak.

A szerkezetet Edison az M jelű kategóriába sorolta be.

Edison egyik cége ehhez a fonográfhoz elemeket is gyártott.

A cellakészlet négy nagyméretű és nehéz porcelánedényből állt. 25 dollárba került, ami akkoriban sok pénz volt. A készlettel Edison gyártmányú ventilátort is lehetett táplálni. A ventilátort 125-150 órán keresztül működtette, mielőtt a tulajdonosnak ki kellett volna cserélnie 8 horganylemezt, 8 rézlemezt, valamint 11 kg tömegű maró káliumot és vizet.

Az M kategóriájú fonográfokat 1890-ig gyártották, és 225 dollár volt darabja akkor, amikor az átlagfizetés havi 40 dollár volt.

A fenti videóban a fonográf egyik példányára tölcsért szereltek. Ez biztosan utólagos módosítás. A külső tölcséres, tehát kívülről is látható tölcsérű fonográf, majd később a külső tölcsérű gramofon a mechanikus hangrögzítés szimbólumává vált. Tölcséres fonográfot képzelt el George Bernard Shaw is a Pygmalion című, 1913-ban bemutatott színművében.

A fonográf Pygmalionbeli szerepe éppen a 21. században keltette föl néhány elemző figyelmét, s ez nem véletlen. Shaw ugyanis több, mint egy évszázaddal korábban szembesült azzal a most is időszerű problémával, hogy a tudomány és a technika segítségével megváltoztatható-e az ember jelleme, és ezen keresztül a társadalomban elfoglalt helye. Két jelentős terjedelmű tanulmány – a 2013-ban megjelent „The Transformative Power of Voice in George Bernard Shaw' Pygmalion” (A hang átalakító szerepe George Bernard Show Pygmalionjában), valamint a 2015-ben publikált „Talking Machines: Shaw, Phonography, and Pygmalion” (Beszélőgépek, Show, fonográf és Pygmalion) – szerzői vizsgálták ezt a kérdést. A tanulmányok elismerik, hogy Shaw zenei, tudományos és technikai műveltsége alapos volt, társadalmi érzékenysége pedig különösen nagy. Ismerte Edisonnak a sorozat előző részében bemutatott beszélő babáját. A színmű fonetika-tudósa, Higgins professzor a virágárus Elizát ilyen beszélő babaként kezeli. Higgins a kísérletét akkor tartja sikeresnek, ha Eliza a korabeli modern eszközök és mestere segítségével megtanul „helyesen” beszélni, „rendesen” öltözködni, hercegnő módjára viselkedni. A kísérlet sikerül, azonban bár Eliza szerelmes lett Higginsbe, elhagyja a professzort, amikor rájön, hogy ő csak báb volt, és nem akar megfelelni annak az alávetett, női szerepkörnek, amelybe Higgins kényszerítené. Noha Eliza megtanulta a leckét, nem vált robottá. Higgins tudományos érdeklődése, a fonográf és más technikai eszközök iránti szenvedélye erősebb az érzelmeinél, s amikor egyedül marad, már késő: a fonográf őt is átalakította. Shaw remekműve a nők, átfogóbb értelemben minden ember egyenjogúsága, kikezdhetetlen emberi mivolta mellett tesz hitet. Shaw később többféle befejezéssel is próbálkozott, de a Higgins-Eliza frigyet mindig elutasította. A tölcsér szerepe azonban egyre erőteljesebbé, az 1938-ban készült filmben egyenesen félelmetes szörnnyé változott. A filmben, ami letölthető az ncore.pro-ról, fonográf helyett gramofon szerepel, a gramofonlemez felvételekhez rejtett mikrofont használnak. Shaw, aki a forgatókönyvet írta, modernnek akart látszani – a tévedése talán megbocsátható. A Pygmalion musical változatában, az 1956-ban bemutatott My fair Lady-ben és ennek 1964-ben készült, az ncore.pro-ról szintén letölthető filmváltozatában ismét egyértelműen fonográf van. A musical nem tűrhette a szomorú befejezést, a szerelmesek egymásra találását viszont mi más is segíthetné, mint a fonográf, amin Higgins az Elizával készített első felvételt hallgatja. Meg kell a szívnek szakadni – imádom!

A tölcsér a hangzásjavító szerkezetek közül annyira elterjedt, annyi fonográfon alkalmazták, hogy a reklámok is hangsúlyozták e szerkezet fontosságát az élet bármely területén és bármilyen helyzetben.

A fonográfot akár két tölcsérrel is fölszerelhették. Ez az újítás volt az elődje a sokkal későbbi zengetőnek, visszhangosítónak.

A Polyphone cég reklámja azt állította, hogy "A sok visszhang édessége azonnal egyesül", és kijelentette, hogy a második reprodukáló nagyon csekély késleltetése mesterséges visszhangot ad. A hangminőség állítólag valóban figyelemre méltó, sokkal jobb, mint egy normál fonográfé. Ha közvetlenül a tölcsérek előtt állunk, még a sztereó illúzióját is kelti. Egyike volt azon kevés fonográf-találmánynak, amelyek már-már beváltották az ígéreteket, de soha nem arattak nagy sikert, és gyorsan elavultak a hangosabb, öntött hengerek miatt. Nehéz volt a lejátszótűket úgy beállítani, hogy tökéletes legyen a barázda követése; a nem beállított Polyphone határozottan nem hangzott túl zeneien.

Edison legnagyobb külső tölcsérű fonográfja az 1911-től gyártott Opera volt.

A fa tölcsér nagyon feltűnővé tette ezt a gépet, a közvetlen hajtású motor (nincs bőrszíj, mint a korábbi Edison fonográfoknál) pedig simább és csendesebb működést eredményezett. Egy jól beállított Opera hangminősége valóban kiemelkedő, olyan halk motorral, hogy alig hallani. A lejátszás azonban rendkívül hangos és tiszta. A mahagóni 90, a tölgyfa változat 85 dollárba került. 1914-ig 4 600 példány készült belőle.

Lényegesen olcsóbb és korábbi, szerény kis gép volt a GEM, aminek bevezető ára 1899-ben 7,5 dollár volt, de aztán fölemelték 10 dollárra. A képen az 1905-ben módosított GEM B látható, nagy tölcsérrel, amit külön meg lehetett venni 2,5 dollárért.

A drágább fonográfokhoz képest a GEM zajos és gyengén muzsikáló szerkezet volt.

Az egyik legegyszerűbb fonográfot egy Amet nevű feltaláló gyártotta 1894-ben. Rugós motorját már korábban, 1891-ben szabadalmaztatta. Az Echophone mindössze 5 dollárba került.

Amet primitív fonográfja nagyon gyorsan kiváltotta a Columbia Graphophone érdekeltségeinek haragját, akik beperelték Ametet szabadalomsértés miatt. 1896 végén a bíróság elkaszálta Amet vállalkozását. A Columbia birtokba vette az Echophones fennmaradó készleteit. Ezek többségét ajándékként kínálták, hogy új előfizetőket szerezzenek olyan magazinokhoz, mint a Frank Leslie's Illustrated Newspaper.

Néhányat egy chicagói csomagküldő kereskedő értékesített.

Ha Columbia, akkor lássunk közülük is egy különlegeset!

Ezt a rendkívül nagy, nehéz, kb. 40 kg tömegű, és nagyon díszes fonográfot 1898 karácsonyára hozták forgalomba, 300 dolláros áron. Úgy tervezték, hogy 5" átmérőjű óriás "Grand" hengereket játsszon ée, a már piacon lévő hagyományos 2" átmérőjű hengerek helyett. Ezeknek az új, nagy hengereknek az ára eredetileg 5 dollár volt darabonként. Nyilvánvaló, hogy ez a fonográf a rendkívül gazdag zenerajongóknak készült. A Graphophone Grand mechanikai kialakítása sokkal inkább hasonlít egy Edison fonográfra, mint bármely más grafofonra. Kevés 19. századi fonográf létezik, amely szépségben vagy hangminőségben vetekedhetne ezzel a rendkívüli géppel, azonban a „Grand” vagy „Concert” fonográfok és hengerek magas ára és nehézkes jellege miatt a legtöbb ember számára elérhetetlenek voltak. Ráadásul ezek a készülékek elavultak, amikor megjelentek a fekete viaszhengerek.

Szintén tekintélyes tölcsére volt a Columbia BO grafofonnak

Érdekessége, hogy nemcsak a két- és négyperces hengereket tudta lejátszani, hanem a Columbia háromperces, "Twentieth Century" típusúakat is.

Edison cége is gyártott luxus kategóriájú külső tölcséres fonográfot.

A Triumph átkapcsolhatóan mind a kétperces, mind a négyperces hengereket le tudta játszani. Ha netán most akarsz venni egyet, 1 000 dollárnál olcsóbban biztosan nem úszod meg, és kb. ennyi a szállítási költsége is.

A francia Pathé sem maradhat ki a sorból.

A Coq sorozat doboza diófából készült, és alumínium tölcsére volt. Elég fémesen szólt.

Ugyancsak a Pathé gyártotta 1900-ban a párizsi J. Girard & Cie cég megrendelésére a Le Menestrel nevű fonográfot, egyedileg fújt üvegtölcsérrel. Az alábbi képen nem szerepel egyetlen, a hangvisszaadás iránt élénken érdeklődő, édi kiscica sem.

Később saját márkaként alumínium tölcséres változata is volt. Sőt, egy hasonló típust, a Gauloist többféle színben és tölcsérrel gyártották.

Ezek a fonográfok hajaztak az Edison-féle GEM típusra, csak hogy legyen ok pereskedésre.

A Columbia QA grafofon tölcséréhez celluloidot használtak.

A mechanizmust fa alapra szerelték fel, hajlított tölgy burkolattal. Nehéz elképzelni, hogy ez a szín hogyan illeszkedett a viktoriánus bútorokhoz, így nem meglepő, hogy nem csípték, és hamarosan megszűnt a gyártása.

A külső tölcséres fonográfoknak volt egy kellemetlen tulajdonságuk. A 20. századba átlépve, túl nagynak és porfogónak bizonyultak, ezért lassanként abbahagyták a gyártásukat. Nem is igazán illeszkedtek a századelő imént említett, viktoriánus bútorstílusához. Egy ideig még nem adták föl, ezüstözték (egy fenéket, nikkelezték) is a cuccost, de ez már az utolsó igyekezetek egyike volt.

Az egyik legszebb és leghíresebb zárt tölcséres modell az Edison Amberola volt. A képen látható a legnagyobb változata.

1909 végén 200 dollárért vesztegették, A négyfiókos szekrény egy-egy fiókjában 25-25 henger számára volt hely.

Az ízlésficamnak persze sosem lehet határt szabni. Az alábbi rettenetet cementből építette Edison 1912-ben. A rugós meghajtó rész a szobor talpában szörnyülködött, a tölcsér pedig a főalak mögött okádott.

A fonográf hangját nemcsak tölcsérrel, hanem hallócsővel is lehetett élvezni.

A Columbia N Bijou-t mindössze 40 dollárért négy hallócsővel adták.

Még a legolcsóbb fonográfra és fonográfhengerekre is keveseknek volt pénzük. A tehetősebbekkel viszont meg kellett kedveltetni a fonográfot. Ezt ismerte föl például a Pathé, amikor Párizsban megnyitotta a Fonográf Szalont.

A kényelmes fotelsorok a polírozott fa bútorokba szerelt fonográfokkal néztek szembe, amelyek mindegyike hallócsövekkel, tárcsázó készülékkel és érmenyílással volt felszerelve. Először érmét kellett venni.

Miután a hallgató bedobott egy érmét, tárcsáznia kellett a kívánt nóta számát, és tíz másodpercen belül megszólalt a dallam. A pazar szalon alatt volt egy pince, tele fonográfhengerekkel és több tucatnyi gyorsjárású, rosszul fizetett bioautomatával, akik megtalálták és lejátszották a kért számot. Azt nem tudtam kideríteni, hogy egy érme mennyibe került, azt azonban igen, hogy a napi bevétel mai árfolyamon számolva kb. 15 ezer euró volt.

A fizetős (pay to play) fonográf ötlete egyébként nem a Pathétól származott. Az eredeti ötletgazdát tekintve ebben sincs egyetértés. Már az 1893-s chicagoi világkiállításon bemutatták Bell-Tainter szerkezetét, és pár példányt üzembe is helyzetek a környéken. Sokan Charles Adams Randallt tekintik úttörőnek. Randall egy ideig Edison munkatársa volt, és 1898-ban Parlophone néven szabadalmaztatta pénzbedobós találmányát. De ekkor már csúnyán összeveszett vele Edison. Az eredeti Parlophone azonban sosem készült el; később ugyanez a név gramofonmárka lett. Mások szerint 1889. november 23. a pénzbedobós fonográf születésének napja, amikor San Franciscoban a Louis T. Glass nevű fickó, a Pacific Phonograph Co. általános igazgatója a nagyérdemű előtt föllebbentette a fátylat.

A fizetős zenegép első évében, 1889 őszétől 1890 nyaráig néhány példányt gyártottak San Franciscóban. Az első 15 gép több, mint 4 000 dollár hasznot hozott 1889 decemberétől 1890 májusáig. Viszont az első igazán sikeres és megbízható pénzbedobós fonográfot 1891-ben Albert K. Keller fejlesztette ki és szabadalmaztatta. „Találmányom olyan gépekre vagy tartozékokra vonatkozik, amelyek a hangszóró automatáknak nevezett módon működnek. Ezek a tartozékok normál esetben zárva maradnak, de egy pénzérme kioldja őket a fonográf működtetéséhez.” A pénzbedobós fonográfokat legtöbbször játéktermekben üzemeltették, hiszen ha már minden pénzét elveszítette a vendég, legalább vigasztalódhasson a zsebében cincogó egy-két centért. Mint sok más esetben, Keller gépe is már meglévő fonográf átalakításával keletkezett.

Az átalakítást az indokolta, hogy a pénz vagy más érme bedobását követően a lejátszásnak gyorsan el kell indulnia. Ehhez vagy fel kell húzni a motor(ok) rugóját, vagy áramot kell adni a villanymotornak. A lejátszás végén a tűt föl kell emelni a hengerről, és a hozzá csatlakozó membránnal együtt visszahúzni a henger elejére, majd óvatosan ráejteni. S akkor jöjjön néhány pénzbedobós típus! Elsőként természetesen az Edison alapokra épülő Phonograph H, amelyet 1898-tól 1900-ig gyártottak.

Az Edison H drága, terjedelmes és nagyon nehéz volt (a tömege kb. 90 kg), és nem volt túl népszerű gép.

Sokkal több fogyott el az Excelsiorból, amelyet 1901-től 1908-ig gyártottak.

A New York-i Manhattan Phonograph Company 1901 körül készítette a következő, Edison alapokra épülő fonográfot.

A nagy tölgyfa szekrényben, kecses, „Queen Anne” stílusú lábakon álló szerkezetek közül több ilyen gépet a New York körzetében lévő komp kikötőkben szereltek fel, hogy szórakoztassák az unatkozó utazókat. Amint azt a porcelán tájékoztató táblán is jelezték, a hallgató a fonográf kurblijának megforgatásával helyezi áram alá a gépet, majd bedob egy érmét a motor elindításához.

A pénz legördül egy rámpán a jobb felső sarokból, majd repül a levegőben, amíg el nem kapja egy sárgaréz csésze a bal alsó sarokban. A csúszda aljára szerelt egyszerű mágnes éppen elegendő vonzóerőt biztosít ahhoz, hogy eltérítse az acélcsigákat. Ez az érmerendszer egyedülálló látványt nyújt, miközben az érme a levegőben száll a csészébe. Nagyon menő lehetett.

A Columbia már ismertetett N típusának érmebedobós változata volt a következő gép, az N coin-op.

A gépbe nem pénzt, hanem a Columbia N érméjét kellett bedobni. Rugós motorja volt, két évvel megelőzte ezzel az Edison H-t. Először 1896 augusztusában kínálták, és csak egy évig volt a piacon. Az N coin-op zárt fogaskerekekkel működött, öntött alumínium felsőrészben, ami csendesebbé tette. A motor azonban nem ugyanaz a nagyteherbírású egység volt, mint az otthoni változatban. Egy érmével működő gépben, amelyet minden lejátszáshoz felhúztak, nem volt szükség olyan erős motorra, amely több hengert is képes futtatni egyetlen felhúzással. Egyszerűbb és olcsóbb motort raktak hát bele. Ez a költségeket is csökkentette, lehetővé téve, hogy a nagyobb és bonyolultabb N coin-op mindössze 10 dollárral legyen drágább, mint a kisebb, otthoni változata.

Az egyik legszebb Columbia érmebedobós grafofon a BS típusú. Az alábbi képen az 1898-tól gyártott első változatot látod.

Ez pedig a nem sokkal későbbi, nikkelezett.

Egyszerű szerkezete volt, ezért olcsóbb kocsmákban is találkozhatott vele a kultúrára szomjazó közönség.

Nagyon kevés hengerváltós fonográf készült, vagyis olyan, amelyik egymás után több fonográfhengert is le tudott játszani. Ezek egyike az Automatic Regina; őnagysága a Hexaphone sorozat asztali változata.

A pénz bedobását és a rugós motor felhúzását követően a gép lejátszotta a körtárcsán levő első hengert, ezután a mechanoakusztikus hangszedő, más néven a reproducer felemelkedett, visszatért az alaphelyzetbe, a körtárcsa pedig a következő hengerig fordult. Az első változatban még nem lehetett kiválasztani a hengerek lejátszási sorrendjét, a későbbi típusokban ezt is megoldották. Igaz, ezek nem asztali készülékek voltak.

A Regina négyperces Blue Amberol hengereket játszott. Sajnos, nem találtam olyan videót, amin váltana.

Erről a fonográf családról választotta a nevét egy rockbanda.

A régi, nem ritkán 100 éves fonográfok életre keltése elég nagy gondot jelent, ám akadnak, akiknek ez a hobbijuk. Esetleg még 3D-s nyomtatójuk is van. Ha például neked lenne kedved helyreállítani egy fonográfot, minden bizonnyal először a legfontosabb paramétereket néznéd meg a kép utáni linken. Ebben a honlap birodalomban szinte mindent megtudhatsz a fonográfok működésének, mechanikájának legapróbb részleteiről és a fonográfhengerekről. Nem árt, ha a szögfüggvények nem az ellenségeid.

https://poppyrecords.co.uk/tec001/tec01.htm

Ha eddig egyetlen videót sem néztél meg, vagy a rossz hangminőség miatt gyorsan kiléptél belőle, a következőt, ami 2021-ben készült, semmiképpen se hagyd ki, és nemcsak a cica miatt nézd végig!

A videót kiegészíti egy nagyon részletes leírás, amely nemcsak a hiányzó alkatrészek készítéséről szól, hanem a fonográfhengerek lejátszásának nehézségeiről, a felmerülő problémákról is.

https://janderogee.com/projects/reproducer/reproducer.htm

Új fonográftípust csak egészen elfajzott megszállottak készítenek és építenek meg, legalábbis én eddig azt hittem. A neten egy csapásra 150 modellt találtam. A következő képen egy Svájcban készített példányt vehetsz szemügyre, amelyik optikai szálon keresztül, lézerfénnyel próbálja lejátszani a fonográfhenger tartalmát.

Jelen sorozat címéhez illően a legszellemesebbek egyike a DJ fonográf, amelyet Marek Bohac cseh fazon tervezett és épített meg 2015-ben.

Első pillantásra ez a lejátszó mintha egy régi Edison fonográfra hajazna, modern hangkarral. Mareket gyerekkora óta lenyűgözték a fonográfok. Kezdetben több másolatot készített Edison fonográfokról, majd áttért az ehhez hasonló elektromos lejátszók, a Bohac V04 gyártásába. A hajtómotort egy Tesla lemezjátszóból szedte ki. A motor néhány további alkatrésszel és szíjjal az alaplemez tetején lévő fémdobozban van.

Ami a baloldali képen fából készült szíjtárcsának tűnik, az valójában olyan kerék, amivel ide-oda lehet tekergetni a hengert, vagyis szkreccselni lehet vele. Marek ezt a lejátszót és egy ugyanilyet használ diszkózáshoz. A hangszedő Supraphon VK 311, amelynek tűjére 0,4 mm átmérőjű üveggyöngyöt szerelt. A pasi fonográfhengereket is készít egy másik, brutális berendezéssel, a Pumping Vaxszal.

A henger forgatásához szükséges erőt háromfázisú motor adja. A „vágótűt” hangszóró hajtja meg, amelynek közepén kúp van. Ezt a technikai remekművet is használja lejátszásra diszkózáskor Marek Bohac. Az alábbi videót már ötször megnéztem – hát beszarás!