A hanglemez készítése és lejátszása során különösen sok zaj keletkezik. Mikrofonos felvétel esetén már akkor is van környezeti zaj, ha kiválóan hangszigetelt helyiségben muzsikálnak a zenészek, ha pedig kizárólag elektrofon hangszerek a jelforrások, akkor ezeknek az elektronikája termel zajt. A keverőasztalok hozzáteszik a maguk zaját, s ha nem ún. közvetlenül vágott lemezről van szó, a magnók szalagzaja akkora, hogy egykor a lemezgyártók büszkék voltak arra, hogy a lemezeik csendessége miatt a szalagzaj hallatszik a korongjaikon. A hanglemez vágásához használt lakk- vagy rézlemez anyagszerkezeti egyenetlenségei is zajforrások, nem is szólva arról, hogy zajt növel a végtermék, a vinillemez anyagából származó felületi zaj és gyártási technológia néhány disznósága. Lejátszáskor e zajokhoz hozzáadódik a lemezjátszó mechanikájának, futóművének a zaja, rumplija (dübörgése), a hangszedő kimeneti zaja, a további elektronikák zajtermelése és a többszöri, gondatlan lejátszásból adódó, az életet megkeserítő pattogás, kattanás, sercegés. Hozzáteszem, hogy meglepődhetsz, ha kiváló minőségű lemezjátszón játszol le egy úgyszintén kiváló minőségű, új lemez kezdő, tehát hasznos hangot nem tartalmazó első barázdameneteit, ugyanis azt fogod tapasztalni, hogy a lemezzaj normális hangerőn nem hallható.

A zaj azonban nem lehet olyan kicsi, hogy ne lenne ingerenciánk csökkenteni, s különösen a Dolby Laboratories meg a dbx otthoni magnóiban használt zajcsökkentőinek mintájára a lemezjátszókhoz is megpróbáltak áramköröket fejleszteni. Az idő sürgetett, hiszen már a láthatáron voltak a digitális hanghordozók. Az analóg zajcsökkentők lelkivilágát nagyon részletesen mutattam be a sorozat 349-357. részeiben; ha valamire nem emlékszel, javaslom, hogy olvasd el ezeket a flakonokat ismét. A legegyszerűbb az lett volna, ha a lemezeken is ugyanazokat az eljárásokat használják, mint amilyeneket a kazettás magnókban, de például a Dolby egyetlen ilyen zajcsökkentő változat alkalmazását sem engedélyezte, mert a cég szerint a hanglemez zaja nemcsak kisebb, hanem más jellegű is, mint a magnóké. Nem minden cég gondolta ezt ugyanígy. Mások célkitűzése az volt, hogy olyan zajcsökkentő eljárásokat dolgozzanak ki, amelyek használata nélkül is jó minőségben játszható le a lemez, ha pedig a lejátszási láncban zajcsökkentő áramkör is van, még jobb a minőség. Gondolhatod, hogy ez kompatibilitási igény baromság, de lássuk, ki mire jutott, mielőtt mindannyian eltaknyoltak volna.

A legkönnyebben a Telefunken fejlesztette HIGH COM II intézhető el. A Nakamichi ehhez a zajcsökkentőhöz készített egy beállító és demonstrációs korongot.

Szintén a Nakamichi gyártotta az önálló HIGH COM II kódolót és dekódolót.

A cucc bemeneti választóját hanglemez lejátszásakor DISK állásba kellett kapcsolni, a szűrőjét pedig SUBSONIC üzemmódba. Ez utóbbi meredek felüláteresztő szűrő részben a rumplit, részben a lemez vízszintes egyenetlensége okozta himbálózásból származó, a dekódoló, azaz az expander működését zavaró rezgéseket mérsékelte. Ezt követte a demonstrációs lemez 5. részének lejátszása, egy 400 Hz-es szinuszjelé. E jelhez kellett kalibrálni a dekódert egy szintszabályzó gomb és mutatós műszer segítségével, és már kezdődhetett is a többi, HIGH COM II. kódolású lemez meghallgatása. Pontosabban, kezdődhetett volna, ha lett volna mit meghallgatni. De nem volt, mert egyetlen HIGH COM II zajcsökkentővel masszírozott hanglemez sem volt kapható sohasem. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy a Telefunken-Decca lemezcég és a Telefunken fejlesztési irányait meghatározó vezetői inkább a képlemezt tekintették a jövő sikertermékének úgy 50 évvel ezelőtt. A TED (Television Disc) képlemez még nagyon hasonlított egy hajlékony vinil hanglemezre. A pieozelektromos hangszedő gyémánt tűje még érintkezett a barázdákkal; jól olvasod, nem egyetlen spirált tartalmazott a lemez, hanem kb. 15 ezer koncentrikus kört. A kombinált kép-hang kódolás a PAL színestévé szabványnak felelt meg, lemeztányér helyett légpárnán forgott a korong 1500 rpm-mel, és kb. 10 perc volt egy-egy oldal játékideje. A TED csak pár évig élt, ugyanis nemcsak nagyon sérülékeny volt a lemez, hanem a kép- és hangminőség is gyengébb volt, mint a pár évvel későbbi legócskább kazettás képmagnóé, a VHS-é.

Sokkal nagyobb szívás az Universal Compatible vagy Universal Compander, rövidítve, az UC zajcsökkentő. Az UC-t a néhai VEB Zentrum Wissenschaft und Technik (ZWT) és a VEB Kombinat Rundfunk und Fernsehen technik (RFT) mérnökei fejlesztették ki a néhai Német Demokratikus Köztársaságban.

Ami nem lett volna baj, hiszen az NDK-ban sem hülye mérnökök dolgoztak, ha 1983-tól kezdve nem használták volna félezernél is több hanglemezen az UC-t. Ezeket a lemezeket az NDK egyetlen hanglemezgyártó és -kiadó vállalata, az állami VEB Deutsche Schallplatten készítette, s elsősorban, de nem kizárólag, a réz mesterlemezbe vágott DMM technológia részeként alkalmazták. Becsszó lesz szó még a DMM-ről. A lemezkiadó márkaneveit minden bizonnyal jobban ismered; köztük a popzene és jazz márkáját, az Amigát.

Az NDK free jazz amúgy szenzációs, a lemezeken kiadott rockzenéjük meg egyre jobb lett. A Phudys, a City, a Karat vagy a Silly az NSZK-ban is sikeres volt. Az Amiga annak idején kikötötte, hogy csak németül énekelhetnek az előadók.

Következzék másik négy is: A RENFT, a Stern Meissen, a Rockhaus és a Pankow.

Az Amiga nemcsak az NDK szerzőinek és előadóinak alkotásait jelentette meg, hanem számos licencelt felvételt is. Ezekre a budapesti Deák téren működött NDK kultúra boltjában, illetve évente többszöri berlini kiruccanásaim során vadásztam. Az Amiga licenclemezek nagyon olcsók voltak; egységesen 16,10 NDK márkába (árfolyamtól függően 60-120 forintba) kerültek. Napjainkban az ócskapiacon Bob Dylan 1967-es albumának Amiga-Phonoclub változata (CBS licenc) olyan ritka, hogy akár 500 dollárt is elkérnek érte.

Az Amiga egyébként 2008 óta a Sony Music Entertainment Germany GmbH része. Az Amiga katalógus kb. kétezer LP-t és ötezer kislemezt sorol föl; a licenclemezek száma kb. 800 volt.

Az UC zajcsökkentő fejlesztése abból a gyakorlatból származott, hogy a lakk- vagy a rézlemez vágása előtt majdnem mindig részben gépi, részben vágómérnöki beavatkozás szükséges, hogy a hanglemez és a lemezjátszók sajátosságainak megfelelően kompresszálják a felvételt. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a VEB Deutsche Schallplatten gyakran használta a vágás előtt az EMT 156 típusú kompandert (jelenlegi ára használtan kb. 2000 dollár); pontosabban, annak kompresszor részét.

Azt tapasztalták, hogy ha a kész hanglemez lejátszásakor az expander részt a kompresszor inverzére állítják be, akkor az eredeti dinamikai arányok nagyjából helyreállíthatók. Ám az otthoni hangtechnikai láncban nem volt ilyen kütyü, a kompresszált muzsika mégis kellemesen szólt. Ez a te számodra elég ócska megállapítás lehet, ám vedd figyelembe, hogy nagyon kevés embert zavar a kompresszor okozta torzítás, vagy inkább azt mondom, hogy kevés emberben tudatosul, hogy zavarja, fárasztja őt. Az NDK mérnökei úgy döntöttek, hogy a dinamikai arányok pontosabb megtartása és a jel-zaj viszony növelése érdekében olyan eljárást fejlesztenek ki, amely utánozza az EMT 160, illetve a vágómérnök kompresszáló tevékenységét lemezvágáskor, és visszaállítja az eredeti állapotot a lejátszás során, de úgy, hogy a hallgató akkor is elégedett legyen, ha nincs otthoni áramköre. Az UC széles sávban dolgozik, viszont kicsit trükkösen, a jelszinttől függően, adaptív módon. Felvételkor a kompresszálási arány nagy jeleknél 2:1, közepeseknél 4:3, kicsiknél (kb. -20 dB alatt) pedig 1:1, vagyis nincs tömörítés.

Lejátszáskor természetesen éppen a fordítottja történik. Az UC az expander nélküli lejátszhatóság érdekében csak 10-12 dB-vel csökkenti a zajt, ez kb. a Dolby B hatékonysága. Ami a lemezjátszókat illeti, az egyetlen típus, amelybe beépítették az UC expandert, a Ziphona HMK-PA2223 volt. Mit gondolsz, hány darabot adtak el belőle? Elárulom, hogy egyet sem, csak néhány laborpéldány készült ebből a teljesen automata, közvetlen hajtású un. tangenciális karú készülékből 1989-ben. (Az UC nélküli, HMK-PA2203 Tesla VM 1203 hangszedővel 1200 NDK márkába került, ami elég sok zsé volt a rendszerváltás előtt.)

A Ziphona HMK-PA2223-ba épített UC kapcsolási rajza és beállítási útmutatója annak idején megjelent a „radio fernsehen elektronik” című szakfolyóiratban.

Az áramkör teljes egészében az NDK-ban gyártott alkatrészekből épül föl, ideértve az integrált áramköröket is, hiszen az NDK-nak igen fejlett félvezető gyártása és szakember gárdája volt – nem véletlenül lettek a keleti országrészben üzemei az Intelnek és az AMD-nek az egyesülést követően. Ez a kapcsolás akár most is megépíthető lenne egyrészt azért, mert NDK IC-k még mindig kaphatók a zsibvásárokon, másrészt könnyen helyettesíthetők hasonló típusokkal. Például az A274 a Valvo/Philips TCA740 klónja. Persze, biztosan nem fogsz UC-t építeni, ám akkor ténylegesen hogyan is szólnak az NDK hanglemezek UC nélkül, és honnan lehet tudni, hogy UC-val készült-e a lemez vagy sem? Ez utóbbit a vágómérnök döntötte el, de a DMM lemezek szinte biztosan UC-val készültek. Sem a lemezek borítója, sem a címkéje nem tájékoztat a zajcsökkentő használatáról, viszont ha a kifutó barázdameneteknél levő gravírozásban találsz egy U betűt is, akkor valószínűleg UC-t használtak.

Valamikor, régen, létezett egy UC-Expander nevű program Windowsra, de már csak a leírása található meg a neten, a program telepítő filéje nem.

Mégse bánkódj nagyon! Az általam ismert, az NDK-ban gyártott hanglemezek elég vacakul szólnak, az UC-vel készültek sem sokkal rosszabbul, mint a többiek. A lelkesedő értékelésekkel ellentétben igenis jól hallható, hogy a felvételt fejbe vágták, s hidd el, nekem ez már akkor feltűnt, amikor még fogalmam sem volt az UC-ról.

Ha nem is igazi sikertörténet, mégis bizakodhatott a dbx, amikor a magnókhoz kifejlesztett dbX II-t lemezekhez is használni kezdte, dbx disc néven. A dbx-es lemezekből nem sajnálták az anyagot, újraolvasztott műanyagot nem dolgoztak föl, s általában 180 g-os korongokat jelentettek meg ezzel a zajcsökkentővel. A lakklemez készítéséhez az eredeti mesterszalagokat használták, nem másolatokat. Összesen kb. 1100 LP-t készítettek dbx II-vel; a csúcspont 1982-ben volt.

A dbx lemezek jel-zaj viszonya elvileg 90 dB is lehet, de ez csak mérőjelekre igaz, ha egyáltalán valamire.

A dbx-szel masszírozott lemezek elég drágák, mert korlátozott példányszámban adták ki őket, és dbx II dekóder nélkül élvezhetetlenek. Szerencsére, az ócskapiacon elég olcsón kaphatók dbx II dekóderek.

A fenti képen látható típus DISC üzemmódjában most is 30 Hz alatt vágó rumpliszűrő van a hangfrekvenciás láncban. Egyes dbx II dekóderekben ez a szűrő külön ki-be kapcsolható. Ennek az az oka, hogy a szűrő meghamisítja a kompresszált felvételt, tehát az expandálás eredménye más lesz, mint amilyen az eredeti jel volt. Minden esetben érdemes eldönteni, mi árt jobban: a rumpli vagy a szűrő. A zajcsökkentés mértékét mutatja a következő ábra a nóták közötti elválasztó barázdamenetben, a lecsengés után. Ha nem túl nagy a kattogások, sercegések amplitúdója, a zajcsökkentés valóban hatásos, de ha nagy, összemérhető a hasznos jellel, a dbx inkább árt, mint használ, mert esetleg a hasznos jelet nyomja el – szegénynek nincs agya, mint modern, digitális társainak.

A faék egyszerűségű dbx 21-gyel lehet magnófelvételt is masszírozni, de egyértelműen a dbx disc népszerűsítése volt a cél, és pl. az Egyesült Királyságban 20 fontért mérték darabját.

A dbx II zajcsökkentőre már mutattam számítógépes példát, most egy másikat említek meg, ugyanis a Stereo Labnak a Disc NR alkalmazása a dbx-hez készült. Sajnos, ez is csak Almán fut. Rumpliszűrő nincs benne, egyébként nagyon pontosan utánozza a dbx II dekóder Blackmer áramköreit.

Amikor a CBS (Columbia) három fejlesztője, Bob Jamieson, Daniel W. Gravereaux és Louis A. Abbagnaro 1981-ben bemutatta a CX (Compatible Expansion) zajcsökkentőt, nemcsak abban reménykedtek, hogy a CX-szel kódolt analóg korongok a digitális hangrögzítés vetélytársai lesznek, hanem abban is, hogy néhány éven belül minden lemeztársaság a CX-et fogja használni. S ahogy az a CBS-től már megszokott volt, hatalmas pénzeket fizettek az újságíróknak, hogy a CBS szájíze szerinti módon, „objektívan” lelkesedjenek.

A CX-szel is az volt a cél, hogy a jel-zaj viszony legalább 80-85 dB(A) legyen egy otthoni expandert közbeiktatva, ha viszont dekóder nélkül játsszák le a lemezt, ne legyen rosszabb az eredmény, mint egy átlagos LP esetében. A CBS e cél érdekében 2:1-es szélessávú komprimálásra készített kódert és ennek megfelelően, 1:2 expandálásra dekódert. Ettől még olyan lett volna, mint a dbx, de szintfüggően az időállandókkal játszottak a fejlesztők. Dekóder nélkül természetesen elég ocsmány hangokat volt képes kiböffenteni magából a CX-szel masszírozott lemez, olyannyira, hogy Liona Boyd klasszikus gitárművész követelte, hogy egyik albumának CX-szel kódolt változatát vonják vissza.

Nem ezt a felvételt vonta vissza, az nem derült ki, hogy melyiket.

A CX-et kritizálók szerint a CBS azért találta ki a zajcsökkentőjét, hogy ellensúlyozza a CBS ócska, de olcsó vinillemez-anyagának zaját.

Számos cég gyártott önálló CX dekódert.

A Telefunken néhány lemezjátszóval építette egybe.

A CX dekóder első integrált áramkörét, az U2141B típusút ugyanaz a német csapat tervezte 1982-ben, amelyik a Telefunken HIGH COM-ot. A Hitachi 1983-ban jelent meg két CX integrált áramkörrel. Az Elektor elektronikai barkácsmagazin német kiadása a Hitachi egyik IC-jére alapozva közölt egy CX dekódert az 1983 márciusi számában. Amikor még ezek az IC-k nem léteztek, az Elektor olasz nyelvű változata közölt egy kapcsolást 1982-ben, ami akár ma is megépíthető lenne.

Még korábbi, 1981. decemberi az az áramkör, ami a Radio Electronicsban jelent meg. Hozzáteszem, hogy a CBS 1982-ben kicsit megváltoztatta a dekóder időállandóit.

A CX-nek ugyanaz volt a baja, mint a többi hanglemez zajcsökkentőnek: a kisebb zajokat elnyomta, ám a nagyobb karcolások reccsenését fölerősítette. A CX rendszer nagy hátránya volt, hogy a dekódert pontosan hozzá kellett illeszteni a hangszedőhöz, hogy optimálisan működjön. Az átlagos felhasználónak ezt szakemberre kellett bíznia. A hangszedő tűerejének megváltoztatása megkövetelte a dekóder új beállítását. Most következzen néhány nóta, amelyről tudjuk, hogy CX-szel masszírozták vagy van CX-szel kódolt változata!

Amikor a Sony megvette a CBS hanglemezgyártó és kiadó részlegét, lehetett tudni, hogy az analóg hanglemezgyártást ki fogja nyírni, és ezzel együtt a CX-et is. A CX azonban nem halt meg, csupán hordozót váltott: két korai képlemez formátum, a LaserDisc (LD) és az RCA SelectaVision (CED) hangsávjaiba épült be.

Az első CX kódolású LD Olivia Newton-John Physical című korongja volt, amit az MCA videodisc adott ki.

A képlemezekhez fejlesztett CX dekóderek nem használhatók a hanglemezekhez, mert a megváltoztatott kódolás jobban illeszkedik a képlemezek hangrögzítési eljárásaihoz, és a kompander rendszerek jellegzetes pumpálása is kisebb lett. A CED és az LD már szintén a múlté, de a Discogson még mindig több tucatnyit kínálnak.